Mindennapi történelemhamisítások 2.
Marius Diaconescu történész cikkének második része.
Mérsékelt a jobbágyság szabadságát, radikális a románok politikai jogait illetően
Avram Iancu a románok első, 1848. április 30-án, Balázsfalván tartott gyűlése megszervezése alkalmával tűnt ki. Beszéde mérsékelt volt, arra biztatva a románokat, hogy pontosan teljesítsék jobbágyi kötelezettségeiket amíg az erdélyi diéta (a modern parlamentnek megfelelő törvényhozó fórum) döntést nem hoz a parasztok helyzetének javításáról. Míg a forradalom által szorgalmazott társadalmi változások esetében visszafogottabb volt, Iancu határozottan lépett fel a románok politikai jogai ügyében.
Eleve azért szállt síkra, hogy szükség esetén erőszakhoz kell folyamodni a politikai szabadságjogok megszerzése érdekében. Egy magyar tisztviselőnek apja házában azt mondta: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát” (Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române. C. Transilvania, vol. III, Bukarest, 1982, p. 369).
Lecke a románok történelmének meghamisításáról a Román Akadémia támogatásával
Az erdélyi románok „forradalma” egyáltalán nem úszta meg, hogy ne hamisítsák meg a Román Akadémia égisze alatt kiadott Románok Történelmében. A módszer már klasszikus: egy dokumentumrészlet kiemelése a kontextusból. A Román Akadémia hivatalos történésze, Liviu Maior volt oktatási miniszter azt állítja, hogy Avram Iancu a következő szavakkal „fordult a – felsővidrai – parasztokhoz” (kiemelés tőlünk – M. D.): „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát” (Academia Română, Istoria Românilor, VII/1., Bukarest, 2003, p. 270).
Valójában a történész által idézett dokumentum, a kamarai biztos (?! az eredetiben „comite cameral” – RS) egyik 1848. május 9-i jelentése felettesének a május 5-i, felsővidrai gyűlésről, ahol a vásár miatt sokan voltak, világosan kimondja, hogy Avram Iancu ennek a tisztviselőnek az apja, Alexandru Iancu uradalmi bíró (vagyis közvetlenül az illető biztosnak alárendelt tisztviselő) házában felolvasott egy román nyelven írt, a pap által terjesztett kiáltványt, mely a románokat harcra buzdít a szabadságért. Miután felolvasta a kiáltvány szövegét, vagyis a biztosnak lefordította magyarra, Iancu állítólag maga tette hozzá a Román Akadémia történésze által fentebb idézett mondatot. A biztos világosan mondja: „Ezen kívül az uradalmi bíró fia, Avram Iancu hozzátette: «a román nem koldulja…»”. Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot a falujabeli parasztok előtt mondta volna! A kérdéses levelet egy topánfalvi jobbágy hozta és a pap olvasta fel a hívei előtt. Sőt, Iancu apjának kísérlete, hogy elkobozza a levelet veszélybe sodorta a családját, a parasztok ugyanis megfenyegették. Vajon Iancu apja azt tervezte volna, hogy egész vagyonával együtt elmenekül a faluból, ha fia a parasztok élén állt volna? De ezek olyan részletkérdések, melyek nem számítanak, amikor a Román Akadémia egy hivatalos történelmet akar kikényszeríteni. A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igazságnak kell lennie!?
Iancu fegyvere a puska volt, nem a diplomácia
1848 nyarán, tekintettel arra, hogy a románok által a május 15–17-i balázsfalvi nemzetgyűlés alkalmával megfogalmazott kéréseit nem fogadta el sem az erdélyi diéta, sem a császár, a románok álláspontja radikalizálódott. Az orláti és naszódi két román katonai központban a csapatok, a Bécsből érkezett parancsok ellenére, megtagadták az engedelmességet a magyar közigazgatásnak.
A katonai helyzet nyomására a császár elfogadta Erdély egyesülését Magyarországgal és az egész erdélyi hadsereget, a román regimenteket beleértve, az új hatóságok alá rendelte. Az Erdélyi Szigethegységben a mócok katonailag megszervezték magukat Avram Iancu vezetésével, ezzel a harmadik román hatalmi központtá válva Erdélyben, a határőr regimentek mellett. A különbség az, hogy a regimentek esetében képzett katonákról volt szó, míg a Szigethegységben népi milícia jött létre. 1848. szeptember 15–28-án zajlott Balázsfalán az erdélyi románok harmadik nemzetgyűlése. Addig a román politikai vezetők politikai nyilatkozatokkal és a magyarokkal, illetve az osztrákokkal folytatott tárgyalásokkal tűntek ki. Balázsfalván, szeptemberben a hangulat túl forró volt, hogy a diplomácia és tárgyalások szellemében tartott biztatásokat és beszédeket hallgassanak. Ahogy azt Simion Bărnuţiu, az erdélyi románok egyik nagyon aktív radikális vezetője megjegyezte, nehezen élte volna túl bármelyik román szónok, ha pacifista beszédet mondott volna. Ilyen körülmények között a fegyveres harcot támogatók kerültek előtérbe. Avram Iancu kb. 6.000 felfegyverzett móccal érkezett Balázsfalvára. Ez Iancu dicsőségének kezdete.
Ausztriával együtt a forradalmár magyarok ellen
A románok 1848 szeptemberében, Balázsfalván úgy döntöttek, hogy Ausztriával szövetkeznek és a magyarok ellen harcolnak a Habsburg fennhatóság visszaállításáért. Időközben a császári udvar megreformálta kormányzati rendszerét, elfogadva egy Bécsben született liberális alkotmányt. A magyarok elleni Ausztriával szövetkezés okát világosan megmagyarázzák a román vezetők, éppen maga Avram Iancu: a magyarok megtagadták a románoktól a politikai jogokat, míg az osztrák császári udvar a románokat politikai nemzetként ismerte el.
A románok elítélték Erdély egyesülését Magyarországgal és az osztrák hatóságok visszaállítása mellett szálltak síkra Erdélyben. A császáriak arra használták fel a románokat, hogy félreállítsák a forradalmi magyar hatóságokat. A románok által Balázsfalván megválaszott Nemzeti Komité koordinálta a románok prefektúrákba és légiókba történő politikai és katonai megszervezését, az ókori rómaiak mintjára, szimbolikusan utalva a román nép római eredetére.
Gyakorlatilag 1848 őszén kezdődött Erdélyben a románok és magyarok közötti háború. 1849 márciusáig, amikor a Bem tábornok által vezetett magyar hadsereg elfoglalta Erdélyt, a káosz általános volt. Mindegyik fél megpróbálta erőszakkal kikényszeríteni hatalmát. A kivégzéseket az egyik, vagy a másik hatalmat képviselő bíróságok határozatai legitimálták. Több ezer román és magyar halt meg. A rablások, a gyújtogatások és a nemi erőszakok mindennaposak voltak.
Mócföld és a „hegyek hercege”, Avram Iancu
Erdély magyar hadsereg általi elfoglalása után felszámolták a románok politikai struktúráit. A román vezetők egy részét meggyilkolták, mások az osztrák hadsereggel együtt a hegyeken túlra, Havasalföldre menekültek. Csak az Erdélyi Szigethegység térsége maradt román joghatóság alatt, a magyarok azt nem hódítva meg. Az Avram Iancu vezetésével megszervezette felfegyverkezett mócok ki tudtak tartani.
Gyakorlatilag egy irtóháború volt. A kivégzések kölcsönösek voltak, nem véve figyelembe mást, csak az etnikai hovatartozás és az egyik, vagy másik rezsim iránti hűség elveit.
A hangulatot a jugoszláviaihoz lehet hasonlítani, főleg az 1990 utáni boszniaihoz és horvátországihoz. 1849 áprilisában–júniusában a magyarok három erős támadást indítottak Mócföld megszállásáért. Jelentős csaták voltak Abrudbányánál, Zalatnánál és Gyulakutánál. Az Avram Iancu által vezetett románok kitartottak.
Néhány a románok által a „forradalom” idején elkövetett gyilkosságok közül
A románok nemcsak áldozatok voltak. Ők maguk is hóhérok voltak. Mi, románok is gyilkoltunk, raboltunk, gyújtogattunk és megerőszakoltunk. Többet, vagy kevesebbet, mint a magyarok? Ilyenfajta esetekben bármiféle statisztika, vagy mennyiségi értékelés értelmetlen. A dokumentumok nem készítenek statisztikákat, de a mennyiséget egyetlen szóban ki lehet fejezni: sokat.
1849. november 14-én, a magyar forradalom oroszok segítségével történt leverése után a gyulafehérvári katolikus püspök tájékoztatta felettesét, az esztergomi érseket az erdélyi eseményekről és a Román Unitus Egyház állapotáról (Esztergomi Érseki Levéltár, Magyarország, Scit. Cat. D. Erdély). A püspök pártatlan volt. Bemutatta a román egyház siralmas állapotát, egyes papokat a magyarok felakasztották, mások elmenekültek. Úgy a magyarok, mint ahogy a románok is elrabolták a gyulafehérvári püspökség jövedelmeit. Aztán elmeséli, hogy mit tettek a románok. Zalatnán iszonyat volt. A románok felgyújtották a paplakot és a gimnáziumot, sok magyart meggyilkoltak, másokat kiraboltak. 1.170 magyarból csak 500 maradt! Abrudbányán a románok feldúlták a paplakot és az iskolát, a papot pedig meggyilkolták. Felvincen kő kövön nem marad, még a paplak kertjében lévő gyümölcsfákat is kivágták és elégették. Nagyenyeden a románok felgyújtották a ferencesek templomát és kolostorát, meggyalázták az oltárt és súlyosan megsebesítették az apátot. Körösbányán lerombolták a ferencesek kolostorát, Marossárpatakon és Abafáján meggyilkolták a magyar papokat.
A fentebb ismertetett, eddig nem közölt dokumentum egy egyházra vonatkozó összefoglaló jelentés. Hány heverhet még levéltárakban, egyesek ismeretlenül, mások felhasználatlanul, nehogy zavarjanak egyeseket közülünk!
Nem számít, ki gyilkolt többet, a magyarok, vagy a románok. A kivégzések mindennaposak voltak és nem válnak dicsőségére egyik etnikumnak sem, sem a magyaroknak, sem a románoknak.
A szerelemnek nincsenek etnikai határai
Iancu szeretője egy 14 éves abrudbányai magyar lány, Farkas Johanna volt, unitárius apától és római katolikus anyától. A lány mentette meg szeretőjét a magyar csapatok egyik abrudbányai támadása során. Avram Iancu forradalom alatti szerelmi élete érdekes leckével szolgál nekünk. Avram Iancu szerelme a magyar Johanna iránt példa az erdélyi románok és magyarok közti békés együttélési potenciálra. Még ha vannak is nézetkülönbségek, konfliktusok és akár gyilkosságok is a románok és magyarok között, a szerelem nem etnikai kritériumok szerint válogat.
A császár jutalma
Miután a magyar forradalmat Oroszország segítségével legyőzték, a szigethegységi román csapatokat lefegyverezték. Iancu 1849-ben több hónapot Bécsben töltött. A császár jutalmával kapcsolatos elvárásai azért a segítségért, amit az erdélyi románok az osztrák hadseregnek nyújtottak a magyarok ellen, sokkal nagyobbak voltak, mint amit a császári udvar felajánlhatott. A jó császár mítosza ellenére, mely mítoszra gyakran hivatkoztak az erdélyi románok, a csalódások túlságosan nagyok voltak. A császári politikai megfontolások nem estek egybe Iancu és a románjai terveivel. Ferenc József császár 1852-ben Erdélybe látogatott. Bár az útvonalat a császári tanácsadók határozták meg, a császár – Iancu szorgalmazására – útvonalat változtatott, hogy Mócföldre látogasson. Avram Iancu nem tartotta be a protokollt és Topánfalván késő este jelentkezett audienciára, miután a császár már lefeküdt. A kabinetfőnököt megpróbálta rábírni, hogy ébressze fel a császárt, de végül az őrség közbelépésére votl szükség, hogy elkergessék a túlságosan tolakodóvá és zajossá vált Iancut. Más alkalommal a császár ki akarta tüntetni a magyar forradalmárokkal szembeni háborúban szerzett érdemeiért. A románoknak tett ígéretek be nem tartása miatt elégedetlen Avram Iancu elutasította a kitüntetést.
1872-ben tengernyi ember kísérte el az utolsó útjára. De a magyar titkosszolgálat is
A forradalom utáni agitációk befejezése után Avram Iancu egy ideig ügyvédként dolgozott. Élete vége homályos. Azt mondják róla, hogy élete utolsó éveiben súlyos elmebaji állapotban kóborolt egyik kocsmáról a másikra. A kortársak tisztelettel kezelték, a román forradalom és nemzeti harc jelképének tartva.
A hatóságok szüntelenül megfigyelés alatt tartották és gondosan figyelemmel kísérték akcióit, főleg a nyilvános agitációk kiprovokálására vonatkozó potenciálja miatt. Halálakor a magyar titkosszolgálatnak világos parancsa volt Budapestről, szivárogjon be az utolsó útjára elkísérő emberek közé, hogy figyelemmel kísérjék a románok hangulatát. A román politikai vezetők és a Kárpáton túli vendégek voltak a célpontok. A magyarok tudatában voltak a titán értékének az erdélyi románok körében. Avram Iancu még holtan is hidegrázást okozott a magyaroknak.
Avram Iancu öröksége – a politikai passzivitás
Csalódottan az osztrákok által az ellenforradalom idején tett ígéretek be nem tartása miatt, Iancu nem vállalt szerepet a politikai életben, holott a románok számára 1851 után adódtak bizonyos lehetőségek.
A katonai szervezésben ügyes és jó szónok Iancu, jogi képzettsége ellenére, politikusként és diplomataként nem tűnt ki. Az erdélyi románok 1848–1849-ben legaktívabb vezetőjének politikai passzivitása meghatározta az erdélyi románok politikai döntéseit.
Élete utolsó éveiben megérte, hogy a magyarok 1867-ben elérték a céljukat, amikor a Habsburg-ház elfogadta a birodalom átszervezését, létrehozva a kibővített autonómiájú Magyar Királyságot és Erdély egyesült Magyarországgal. Ami a magyaroknak 1848–1849-ben fegyverrel nem sikerült, azt 1867-ben diplomáciával elérték. A románok, aktív vezető híján, tudatosan, vagy sem, Avram Iancu politikai passzivitását másolták le és megtagadták a részvételt a politikai életben. Holott, ahogy azt az események egyik kortársa, a királyi bíróvá (a mai alkotmánybírónak megfelelő tisztség) vált Ioan cavaler de Puşcariu megállapította, a románok 1867 után Magyarország parlamentjében a helyek kb. 7 százalékára számíthattak volna. Mely arány ahhoz hasonló politikai helyzetet biztosított volna nekik, amivel az RMDSZ ma rendelkezik: egy politikai szeretőé, aki ügyesen el tudja érni céljait.
A románok harcos hősök iránti vágya hozzájárult az Avram Iancuval kapcsolatos mítoszok kialakulásához. Más román személyiségek szerepét az erdélyi forradalmi megmozdulásokban kisebbítik, Avram Iancut tekintve az erdélyi románok egyetlen vezetőjének. Ez természetesen, kevesen tudnak Bărnuţiuról, Bariţiuról, Papiu Ilarianról, vagy másokról. Ezzel szemben, ahogy az ének szól: „Avram Iancu vagyunk mind!”.
Marius Diaconescu
Forrás:
