Marius Diaconescu történész viszontválasza Ioan Bolovannak.

 

 

 

Ki hamisítja meg Avram Iancu történetét, Bolovan professzor úr?

 

Avram Iancu forradalom alatti diskurzusa, amit „Verjétek fejbe a magyarokat”-ként lehet összefoglalni, 1848–1849-ben sikeres volt és az olvasóknak ma is bejön. Időszerű ma ez az üzenet? Kinek szolgál, Bolovan professzor úr?

Avram Iancu az a történelmi személyiség, aki az első helyet tölti be a román nép leginkább megénekelt hőseinek hierarchiájában. Úgy a népdaloknak, mint ahogy főleg a „Románia megéneklése” (a Ceauşescu-korszak vége felé lezajlott „kulturális forradalom” egyik megnyilvánulása – RS) és a „Flacăra” (szintén a Ceauşescu-korszak nyolcvanas éveiben megjelent, Adrian Păunescu „udvari költő” által vezetett, látszólag „alternatív”, valójában a hivatalos politikába illő és azt kiszolgáló nemzetikommunista rendezvénysorozat, amit később A. P. kezelhetetlenné válása miatt betiltottak – RS) rendezvényein keresztül terjesztett hazafias daloknak gyakran volt témája a Hegyek Hercege. A románok többsége ezekből az énekekből, vagy az erdélyi városokat ellepő több tíz szoborból tanult Avram Iancuról. A történelemkönyvekben szereplő néhány sor nem pótolja a Iancu életére és tevékenységére és főleg nem az 1848–1849-es erdélyi eseményekre vonatkozó információk hiányát. A románok többségének ismeretei gyakorlatilag a „Iancu legyőzte/megölte a magyarokat”-ra korlátozódnak.

A Historia folyóiratban egy, a szerkesztőség által az „Avram Iancu: hős, vagy gyilkos?” cím alatt közölt összeállításban megjelent Avram Iancuról szóló cikkemre született „hisztérikus” reakciókat csak a történelemkönyvekben szereplő nacionalista diskurzus sikerén keresztül lehet megérteni. Ha a történész kilép a nacionalista diskurzus keretei közül, akkor megbélyegzik.

Egy történelmi demográfiára szakosodott egyetemi tanár, Ioan Bolovan professzor úr minden áron meg akart leckéztetni, hogy Urasága ítéletével sarokba állítson. Talán így észhez térek és nem fogok többet a történelem mítosztalanításáról írni.

Bolovan professzor úr válasza, amit eredetileg a személyes blogján és aztán a Historia folyóirat honlapján jelentetett meg túllépi a jóérzés határait azzal, hogy cenzori szerepet vállal, aki diktálja nekem, miről van jogom írni és miről nincs. Hallgatói korszakomból tudom, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, egy tiszteletre méltó felsőoktatási intézményben, ahova – büszkén mondom – magam is jártam, szokásban volt, hogy a tanárok cenzúrára emlékeztető hangon határozzanak meg kutatási irányokat.

Valójában itt a Ceauşescu-korszak szocialista nacionalizmusban gyökerező régi történelmi iskola képviselői és az új kutatási irány nemzeti történelem hamisításait és misztifikálásait megunó történészei közti konfliktusról van szó. Bolovan úr egyik kollégája azután lett a Románia Akadémia tagja, hogy több évvel ezelőtt könyvet írt a posztdecemberi Románia egyik legnagyobb példányszámban eladott könyve, Lucian Boia, a Bukaresti Tudományegyetem professzora híres „Történelem és mítosz a román tudatban” könyve ellen. Valószínűleg kollégája nyomdokain akar haladni és megtámad minden, a történelem mítosztalanítására tett kísérletet.

Az ezen reakció által felvetett másik kérdés az erdélyi románok arra való képtelensége, hogy túlhaladják áldozati, elnyomott jobbágyi mentalitásukat. Az iskolában azt tanuljuk, hogy az erdélyi románok a hódító magyarok által elnyomott és kizsákmányolt jobbágyok voltak. Ez a domináns diskurzus a történelemkönyvekben, a tankönyvekben, a filmekben, vagy a hazafias dalokban. A románok többsége számára nehezen elfogadható, hogy a magyarok is jobbágyok voltak, sőt éppenséggel több adót fizettek, mint a románok. A mi, erdélyi románok soraiban több száz román nemes volt. Egyesek magas tisztségekbe jutottak, mint Balc és Drag (Drágffy – RS), Hunyadi János, Nicolaus Olahus, Jósika István stb. Sőt, Magyarország első nemzeti királya, Corvin Mátyás román származású. Nekünk, erdélyi románoknak tábornokaink voltak a birodalom hadseregében és bíróink a királyi udvarban. De ezek zavaró témák és a történelemkönyvekből csak azt tanuljuk, hogy elnyomott jobbágyok voltunk. Kinek szolgál az áldozati, vagy elnyomott jobbágyi viselkedés? „Qui prodest?”, hogy Bolovan professzor szavaival éljek…

Önt zavarja, hogy nem vagyok az erdélyi forradalom történelmének szakértője és írni merészeltem erről a kényes témáról. Igen, valóban Erdély középkorának szakértője vagyok és nem a XIX. század történelmének.

Milyen jogon vállalja magára annak megítélőjének szerepét, hogy milyen témákról lehet néha jól, máskor nem jól írni? Mondok egy példát egy Erdély középkori történelmére szakosodottra, aki abszolút semmit sem értett meg Erdély történelméből, holott több ezer oldalt írt: a híres Ştefan Pascu akadémikus, akinek útmutatása alatt nevelődtek ki önök és a legtöbb kolozsvári történész!

A negyvennyolcas korszak mely szellemének mély értelmeiben kellene elmerülnöm?! Az Avram Iancu által a forradalom idején képviselt diskurzuséba, amit a „Verjétek be a magyarok fejét”-ként lehet összefoglalni? Tanárként nem engedhetem meg magamnak az etnikumok közti gyűlölet terjesztését, nem engedhetek meg magamnak egy nacionalista diskurzust. Ha képes megérteni egy történelemtanár szakmai kötelezettségét, akkor igazat fog nekem adni. Bár a blogon megjelent anyagait olvasva kétlem, hogy képes egy pártatlan, nacionalista árnyalatok nélküli diskurzust vállalni.

Örvendek, hogy vitatja a forradalomról szóló olvasmányaimat és Karl Marxból és Mihail Rollerből vett olvasmányokat tulajdonít nekem. Ne feledje, hogy egy történelmi népszerűsítő cikkben, mint amilyen a Historiaban közölt, nem sorolhatsz fel egy csomó lábjegyzetet, melyek bizonyítanák a kérdéses témában elolvasott dolgozatok hosszú listáját. Ez nem teszi lehetővé a folyóirat ökonómiája, vagyis formátuma. Másrészről nem kötelességem magamévá tennem az Ön, vagy más „elismert” történész értelmezéseit. Miért kellene vállalnom mestere, Liviu Maior professzor úr marxista téziseit, aki képtelen megszabadulni marxista tanulmányaitól (ami normális Ion Iliescu egyik barátjától) és továbbra is a paraszti tömegeknek az erdélyi 1848-as forradalomban betöltött szerepét erőlteti, forradalmi tulajdonságokat találva ki a fellázadt csőcseléknek (Liviu Maior, 1848–1849. Români şi unguri, Enciklopédiai Könyvkiadó, Bukarest, 1998, p.7 et passim).

Nem vitatom el a román nemzet jogát, hogy 1848-ban magától jutott el identitása tudatáig és saját politikai napirendje rögzítéséig. Emlékeztetem arra, amit a cikkemben írtam, de amit úgy tűnik, Ön nem akart meglátni: „Román szemszögből nézve a románok forradalmat hajtottak végre Erdélyben. A román politikai vezetők úgy vélték, hogy megmozdulásuk része az Európa legnagyobb részét magával ragadó forradalomnak.” Kérem, ne feledkezzen meg arról, hogy az erdélyi eseményeket integrálja az általános európai kontextusba. Ne feledje, hogy a franciák pattintották ki a forradalom szikráját és csak ebben az általános európai kontextusban zajlottak az erdélyi események. A román történelem eseményeit ne emelje ki a kontextusból, ahogy az túlságosan is gyakran megtörténik az Önök, a nagy történészek műveiben! Nem tudok arról, hogy Erdélyben a románok hamarabb robbantották volna ki a forradalmat, mint a magyarok Pesten. Nem akarja elfogadni a forradalmi megmozdulás Párizs–Bécs–Pest–Erdély vonalon zajló alakulásának tényét? Vagy talán önnek titkos forrásai vannak, melyek bizonyítják a „pillanat egyediségét” az erdélyi románok esetében?!

Bolovan úr lógott a történelmi módszertani előadásokról, ahol a források belső kritikáját oktatják. Két forrásunk van Avram Iancu 1848 májusi, felsővidrai beszédéről. Az első Iancu apja főnökének, a szemtanú kamarai biztos egyik beszámolója, aki néhány nappal később ismerteti az eseményeket. A második forrás az osztrákok vizsgálata, ami Kozma-vizsgálat néven ismert, ami néhány hónappal későbbi és a meghallgatottak válaszait tartalmazza. Melyik forrás a hihető, Bolovan professzor úr? Hadd magyarázzam meg, Iancu apja főnökének jelentése miért hitelesebb Kozma vizsgálatánál: egy szemtanú írja néhány nappal az események után. Az azonnali emlékezetnek nagyobb hitelessége van, mint a hosszú távú emlékezetnek! A források olvasására való képességének ugyanezen vitatásába tartozik az is, hogy Ön azokra az ovációkra hivatkozik, amivel a magyarok Avram Iancut Nagyváradon fogadták. Ne feledje, hogy a győztes mindent visz!

Miért manipulálás a cikk erdélyi románok gyilkosságaira vonatkozó alfejezete?

Még az Ön mestere, Liviu Maior úr sem tagadja a románok atrocitásait. Persze, állandóan igyekszik mentegetni a románokat: hol egy magyar lőtt, amikor a románok a magyarok megadásáról tárgyaltak, hol kizsákmányoló volt az a magyar nemes, akinek a románok a családját is megölték stb. Még az Ön mesterét is arra kényszeríti a források sokasága, hogy elismerje, a románok fegyvertelen magyarokat gyilkoltak meg. Idézzünk fel néhány példát, hogy felfrissítsük emlékezetét, Bolovan professzor úr. Kisenyeden a nemesek és családjaik behúzódtak a falubeli rezidenciába, csaknem 10.000 román paraszt véve körbe őket. Egy tűzpárbaj után, amikor már csaknem megegyezésre jutottak, „egy ismeretlen” a románokra lőtt. „Ezek feldühödve elfogták a nemeseket és családjaikat és helyben meggyilkolták őket. Több mint 140 férfi, nő és gyermek vesztette életét”. Körösbánya mellett a románok elfogtak néhány Brádra tartó magyart: „Váca faluban megöltek nőket gyermekekkel együtt, összesen 14-et. Rablások ugyanígy zajlottak Kristyoron, Brádon, Körösbányán, Nagyhalmágyon és más falvakban és uradalmi portákon…”. (Liviu Maior, 1848–1849. Români şi unguri, Enciklopédiai Könyvkiadó, Bukarest, 1998, p. 299).

Bolovan úr, vitatja, hogy a románok magyar gyermekeket, nőket és fegyvertelen embereket öltek meg 1848–1849-ben? Minek nevezi fegyvert nem viselő emberek meggyilkolását? Kérem, nézze meg bármelyik szótárban és egyetlen szót fog találni: GYILKOSSÁG!

Miért szeret csak a magyarok gyilkosságairól beszélni és tagadni a románok gyilkosságainak tényét? A könyveiben, a forradalom szakértőjeként miért nem ismeri el, hogy a magyarok által meggyilkolt románok 40.000-es számát akkoriban egy lipcsei újság terjesztette? Mint ahogy az újságok 1989 decemberében arról írtak, hogy Ceauşescu 60.000 forradalmárt ölt meg. Kinek használ a románok történelemmel kapcsolatos nacionalista diskurzussal történő manipulálása? Kinek használ az Önhöz hasonló történészek által terjesztett etnikumok közti gyűlölet?

Maior úrban legalább van annyi tisztesség, hogy az erdélyi eseményeket „polgárháború”-nak nevezi, ezzel enyhítve Gelu Neamţu kolozsvári történész „nemzeti felszabadítási háború” megfogalmazását. Függetlenül attól, minek neveznénk ezeket az eseményeket, az 1990 utáni boszniai és horvátországi eseményekkel való párhuzam felállítása egyáltalán nem eltúlzott. Ugyanazok a reakciók, ugyanazok a viselkedések és ugyanazok a hamisítások, attól függően, hogy milyen szemszögből nézik az eseményeket. Ami egyeseknek felszabadítási háború, másoknak gyilkosság.

A tortán a csúcsdísz, ahogy Ön a románok politikai passzivitására vonatkozó utolsó alfejezetet nevezi, Önnek, a XIX. századi erdélyi románok történelmének szakértőinek szólt. Most is emlékszem azokra az előadásokra, amiben dicsérték az erdélyi románok 1867 utáni politikai döntését, a politikai passzivitást. A történelmet inkább csak filmekből és hazafias dalokból ismerő „nagyközönség”-nek idézzük fel, hogy Erdélynek az Osztrák-Magyar Birodalmon belüli 1867-es Magyarországhoz csatolása pillanatában az erdélyi románok politikai vezetői, akiknek többsége aktív volt az 1848-as forradalom idején, megtagadták a részvételt a politikai életben, holott az osztrák liberális rezsim korábbi éveiben többségi politikai helyzetet szereztek Erdélyben. Az erdélyi diéta többségében román volt. Természetesen, a Magyarországhoz csatolás megszüntette az erdélyi diétát. DE még így is, a cenzusos szavazási rendszer alapján a románok megszerezhették volna Magyarország parlamentjében a helyek legalább 7 százalékát. A posztkommunista Románia legutóbbi kormányainak tapasztalata, az RMDSZ politikáján keresztül, bizonyítja, hogy mit lehet 7 százalékkal a parlamentben elérni.

Ioan cavaler de Puşcariu egy évszázaddal ezelőtt nagyon világosan megmondta, hogy a románok politikai téren vesztettek a passzivitás miatt, amit ő „majomkodás”-nak nevezett. Természetesen, Ioan cavaler de Puşcariu ezen értelmezése beárnyékolja a Memorandum érdemeit. Szeretünk arra panaszkodni, hogy a magyarok el akartak minket nemzetleníteni, de elfelejtjük, hogy azt arattuk, amit vetettünk. „Nem a nemzetiségi törvény magyarosít, hanem a passzivitásunk folyamán később meghozott törvények”. (Ioan cavaler de Puşcariu. Notiţe despre întâmplările contemporane. Partea a II-a. Despre pasivitatea politică a românilor şi urmările ei, Nicolae Josan gondozásában megjelent a Scriptorium Könyvkiadónál, Bukarest, 2004., p. 93). A történelemírásban egy olyan akcióval dicsekszünk, amit egy „A románok hibás politikai döntései” című könyvbe kellene belefoglalni! De ez zavaró, akkor honnan szereznénk hősöket?

Így hát a tortán a csúcsdísz felhívás volt Önnek, Bolovan úr, szakértőként és az Ön kollégáinak, hogy hagyjanak fel az erdélyi románok legrosszabb politikai döntéseinek dicséréséről és talán idővel helyesen újraírják majd Erdély történelmét. A cikkben azt mondtam, hogy a román politikai vezetők „tudatosan, vagy sem” Avram Iancu passzivitását másolták le. De nehéz megérteni…

Bolovan cenzor úr, miért kellett volna megelégednem Avram Iancu 1850-es végrendeletével, amiben egész vagyonát a román nemzetre hagyta egy Jogi Akadémia létrehozására? Hogy meghamisítsam a történelmet? Végrehajtották azt a végrendeletet? Halála időpontjára marad még valami Iancu vagyonából? Elég jól tudja, hogyan halt meg Avram Iancu. Miért akarja manipulálni a közvéleményt és megtéveszteni az olvasót azzal, hogy Iancu azért halt meg szegényen, mert a vagyonát a román nemzetnek adományozta? Az 1850-es terve, amikor „hullámtarajon” volt és a valóság között nagyon nagy a különbség. Kinek szolgál az a hazugság, amit el akar terjeszteni, Bolovan úr?

Arról, hogy kinek szolgál Avram Iancu történetének és általában a románok történelmének meghamisítása, a közönség, a történelem fogyasztója dönt. A történészek pedig írhatnak a közönség ínyére, vagy pártmegrendelésre. A dokumentumok gyakran zavaró igazságokat tárnak fel, de legalább mi, a történészek egy része jogot formálunk arra, hogy a források szerint írjunk, cenzúra nélkül.

Avram Iancu az 1848-as pillanat embere volt. A románok 1848–1849-ben elkövetett gyilkosságainak történelemírás általi vállalása és azoknak a történelemfogyasztó közönség általi tudatosítása abszolút semmivel sem csökkenti Iancu nagyságát. A történészeknek rendelkezniük kell az értelmezés szabadságával, őket nem cenzúrázhatják sem az Akadémia alkalmazottai, sem a tévedésekre és vérre szomjazó olvasó.

A vélemények változatosságának elfogadása egy minimális ismeret- és intelligenciaszintet tükröz. Belőlünk, románokból hiányzik az ismeret, de szeretünk magunknak azt hazudni, hogy mindentudók vagyunk.

Marius Diaconescu

 

Forrás: http://www.historia.ro/exclusiv_web/actualitate/articol/cine-falsifica-istoria-lui-avram-iancu-d-le-prof-bolovan

 

 

 

Címkék: román román történelemhamisítások

A bejegyzés trackback címe:

http://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr652973256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.