Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

A dák-román kontinuitással kapcsolatos vitát Zoe Petre történész ellenvéleményével folytatjuk, aki mítosznak tartja az elsősorban a Drăgan és Săvescu által képviselt dákközpontú elméletet. A cikk elsődleges forrása a Historia, de az adevarul.ro-n is megjelent. A cikkel kapcsolatos érdeklődést mutatja, hogy mostanáig 14957 megtekintést könyvelhet el.

Előző bejegyzésemre és a következőkre is érvényes, hogy jómagam – nem lévén történész – nem kívánok állást foglalni, hogy a cikkekben szereplő állítások igazak-e, vagy sem, illetve, hogy azok milyen viszonyban állnak a magyar történészek véleményével. Egyszerűen csak ismertetni kívánom azt, hogy mit gondolnak egyes román valódi, vagy áltörténészek ezekről a kérdésekről és milyen módon dolgozzák fel a múltjukkal kapcsolatos dilemmákat.

Figyelmeztetem olvasóimat, hogy nem vagyok szakfordító, így a következőkben közölt, egyes részeiben nagyon is technikai szöveget kezeljék ennek megfelelően és nézzék el az esetleges hibákat és félrefordításokat, melyek minden igyekezetem ellenére esetleg mégis bekerülhettek.

„Egyik honfitársunknak sincs egy olyan dák ük-ükapja, akire emlékezhetne”

Interjú Zoe Petrevel

 

A géta-dák „örökség” sokak számára a románnak lenni büszkeségével vált egyenlővé. Az Aranykor (a Ceauşescu-diktatúra 80-as évekbeli önmegnevezése – RS) időszakában és nemcsak akkor elkövetett tudatos túlzások nemcsak mélyen gyökeret eresztettek a kollektív tudatban, de odavezettek, hogy a köztudatban a román nacionalizmus szorosan összekapcsolódott egy olyan lakossággal, melynek örökségét, jelentősen felhígulva, a DNS-ünkben „őrizzük”. Ma nagyon nehéz felszabadultan beszélni a dáko-gétákról. A jelen minden frusztrációja és sikertelensége veszélyes gyógyírra talált a dákok történelmében. A történészek és az antropológusok ezt a jelenséget az elvesztett paradicsom nosztalgiájaként, vagy az Aranykor mítoszaként (a kezdetekbe helyezett földrajzi és időtér, ahol minden pont az ellentéte volt a mostaninak) írják le. A történelmi tényeket figyelmen kívül hagyják és gyakran nem akarjuk megismerni a választ olyan természetes kérdésekre, mint az, hogy „mit tudunk a dákokról és milyen kapcsolatuk van a mai Romániával”… Íme, erre a kérdésre próbál meg válaszolni a professzor és történész Zoe Petre.

Őseinknek tekinthetjük a dákokat?

Persze, azzal a feltétellel, ha elfogadjuk az ős fogalom egy inkább szimbolikus értelmét. Azt akarom mondani, hogy mai honfitársaink egyikének sincs egy dák ük-ükapja, akire a családja emlékezhet, mint ahogy nincs egyetlen olyan római ükapja sem, akire a nagyszülei emlékeznének; bármelyikünknek lehet olyan ükapja, akire a családja emlékszik és aki görög, magyar, vagy örmény lehetett: nekem volt egy tulceai görög ükanyám és egy osztrák nagyanyám. Ennek ellenére román vagyok, a dákok és a rómaiak pedig a román nép történelmi ősei. Az Al-Duna és a Kárpátok területén lévő román nyelvet beszélők közössége egy olyan interkulturális kapcsolatból származik, melynek fő tényezői az ókorban egyrészről a Balkántól északra lévő trákok egyik ága volt, másrészről pedig a Dácia Traianus általi meghódítása után itt letelepedett latinul beszélők. A dákok az őseink ugyanúgy, mint ahogy azok a Franciaország jelenlegi területén és Belgium déli részén élt kelták, az ott a Gallia Cézár általi meghódítása után letelepedett latinul beszélőkkel együtt.

Akárcsak a latinul beszélők által tömegesen aszimmilált gallok esetében, a valaha a dákok és géták által lakott területen a latin nyelv hamar elterjedt, így ma mi is, akárcsak a franciák, egy római nyelvet beszélünk – vagyis egy olyan nyelvet, ami a Római Birodalom lakosai által beszélt latin nyelvből származik.

„Nem tudom, elgondolkodott-e valaha azon, hogy mi latinul írunk, de ószlávul beszélünk”

Ez a nyelv idővel fejlődött, úgy a saját jellemzői függvényében, mint ahogy azzal is, hogy befolyásolták más népek, melyek letelepedtek az említett nyelvi területen: az Al-Duna[1] esetében a legjelentősebb befolyások a szlávoké, a szlávoknak a Balkán-félsziget felé vándorlásának időszakából, de főleg azon hosszú időszakokból, amikor az ószláv volt a vallási élet nyelve és a fejedelmi kancelláriak nyelve a Dunától északra is, látható nyomokat hagyva úgy a hangzásban, mint ahogy a szókincsben is. Ezekhez a behatásokhoz társulnak mások, kisebbek is, melyek a türk és a germán vándorlóktól, vagy a szomszédos népektől származtak.

Mégis megemlítendő, hogy mindezek a poszt-római behatások felszínesek maradnak, a román nyelvnek pedig folyamatosan egy teljes mértékben latin nyelvtani struktúrája van. E tekintetben sok érdekes részletet meg lehetne említeni. Egyetlen egyet említek, amit az egyik legjellemzőbbnek tartok a szláv befolyások természetére és sajátosságaira a román nyelvben: nem tudom, elgondolkodott-e valaha azon, hogy latinul írunk (románul: scrie – PZS) – a scribo-scribere, az írásban való feljegyzés aktusát jelző latin ige alapján – de ószlávul olvasunk (románul: citi, kiejtve: csiti – PZS) – a читать (ejtsd: csitáty – PZS) ige alapján. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az írást továbbra is művelték a dák-rómaiak, de azt is, hogy az ószláv befolyás elsősorban a liturgián keresztül valósult meg, ami a középkorban kimondottan felolvasással történt.

A dák-moiszosz nyelvjárásból a román nyelv valószínűleg néhány fonetizmust és nagyon kevés, 200-nál kevesebb szót örökölt. De ezek közül ki kell emelnünk azokat, melyek nemcsak helynevekre és nagy folyókra – Olt, Maros – vonatkoznak, mint ahogy azokat is, melyek rokonsággal, szabad falusi tulajdonokkal és ezek örökletes továbbadásával kapcsolatosak – vatră (tűzhely – PZS), moş (öreg – PZS), moşie (uradalom – PZS), moştenire (örökség – PZS), copil (gyermek – PZS) – ezzel azt bizonyítva, hogy a dák háborúk a helyi dák és géta közösségek lefejezésével és nem kiírtásával értek véget. A moş szó származékai – moşie, moştenire, moşnean ‑, vagy egy olyan szó, mint a vatră, mely elválaszthatatlanul kötődik az otthoni tér szentségéhez, bizonyítja bizonyos strukturált falusi közösségek, a magán földtulajdon és ezek továbbadására vonatkozó szabályok fennmaradását még a terület megszállása és az új tartomány egyházi és harcias arisztokrácia valószínű megtizedelése után is.

Mielőtt még továbbmennénk meg kell jegyeznem valamit: Románia jelenlegi területét, mint ahogy a nyugati, keleti és déli szomszédos övezeteket is, a római megszállás előtt nemcsak dákok, hanem géták is lakták. Már Tocilescu és Pârvanxe „Pârvan”\i óta úgy tartották – explicit, vagy implicit módon ‑, hogy Pliniu cel Bătrâxe „Plinius cel Bătrîn”\in (az öreg Plinius – PZS) kijelentése, mely szerint a Dacixe „Daci” azon nép latin neve lenne, akiket a görögök Getaixe „Getai” névvel jelöltek igaz, ha nem éppenséggel az egyetlen magyarázat a kárpáti-dunai területek őshonosai által viselt kettős névre, amiért őket minden modern nyelvben „géta-dákok”-nak neveztek. Pârvan alapműve paradigmatikusan a Getica címet kapta, alcíme pedig Dácia egyik proto-története lett.

A nacionál-kommunista retorika ebből a terminológiából a megbonthatatlan egység témáját emelte ki, amit aztán a legkülönbözőbb tér- és időváltozatokban ragozott tovább, a régészeti forrásoknak szisztematikusan egy olyan etno-történeti jelleget határozva meg, amit ezen mániákusan hangsúlyozott géta-dák egységnek rendeltek alá és brutálisan megtiltva bármilyen vitát a két ókori névvel kapcsolatosan.

A géták a Duna torkolata felőli tartományokban, a dákok a Pannónia felőli régiókban

Mircea Eliadexe „Eliade”\ieste a kevés tudósok egyike, aki nemcsak azt fogadja el, hogy két különálló etnikai entitással van dolga, hanem ennek alapján felépíti történelmük egy újfajta olvasatát, azt feltételezve, hogy a daciixe „dacii” eredetileg harcosok beavatással létrehozott testvérisége volt. Az általuk viselt név, Dacixe „Daci”, Daoi, talán még Daha is, Eliade számára etimológiailag az i-e *dhau – megfojtani szóval kapcsolatosan értelmezhető, amiből állítólag a farkas illír neve, a dhaunos, mint ahogy a Hesychios által idézett fríz daos is származik. Ebből következően a dákok kifejezés nem egy népet, hanem farkas-emberek, „furor bellicus”-ra szakosodot kisebbséget jelölt, mely a fennhatóságát és idővel a nevét is rákényszeríti a géták tömegére[2].

Nem bizonyos harcosi testvériségek létezése a vitatott – melyek hagyománya jelen van az egész indo-európai övezetben – és még csak az a hipotézis sem, hogy ezen testvériségek közül egyesek felvehették a Daoi, Daha, vagy Dacixe „Daci” nevet, annak „farkas” jelentésével. De Strabonxe „Strabon”\ieste szövege a lehető legvilágosabb. Strabon a rómaiaknak tulajdonítja a Duna két latin neve, az Istros és a Danubiusxe „Danubius” és a két rokon és ugyanazon nyelvet beszélő két csoport közötti különbségtételt – a géták a Duna („amit a rómaiak Istrosnak neveznek”) torkolata felőli tartományban vannak, a dákok pedig a Pannoniaxe „Pannonia” felőli régiókban, ahol szintén ők, a romaniixe „romanii”-k (rómaiak – PZS) ugyanezt a folyót Danubiusnak nevezik. Strabon, valószínűleg Poseidonios nyomdokán, explicit módon azt írja, hogy a géták és dákok közötti különbség „a régi időkből való”, ek palaiou és hogy „a géták azok, akik a Pontus felé és kelet felé lakoznak, a daciixe „dacii” pedig az ellentétes oldalon vannak”, tanantia, „Germánia és az Isztrosz forrásai felé”[3]. Strabon akkor is betartja ezt a különbségtételt, amikor Burebistaról beszél, aner Getesxe „aner Getes” és arról, hogy Aeluius Catusxe „Aelius Catus”, az Augustusxe „Augustus” korabeli római tábornok kezdeményezésére 50.000 somata-t (valószínűleg: sarmatát – PZS) deportáltak a Dunán túlra.

A latin nyelvű szerzők, Cicerótól Ovidusig általában szintén a géták – Getae – nevet használták, egyes esetekben valószínűleg azért, mert már Hérodotosz óta ez volt az a népnév, amit tanult elődeik forgalomba hoztak, vagy Ovidius esetében – aki a körülmények adta kényszerből közvetlen ismereteket szerez az al-dunai népességekről – azért, mert ezt mondták nekik azok a trákok, akikkel a költő a tomisi száműzetésében találkozott. A pontusi tartományok lakosainak népneve a száműzött sulmonai műveiben változatlanul ugyanaz, Getae[4]. A következő nemzedékben Lucanus állandóan különbséget tesz a géták és a dákok között, annak ellenére, hogy egyidejűleg létező kettős fenyegetésként említi őket együtt: „hinc Dacusxe „Dacus” premat, inde Getes („itt a dák nyom minket, odaát a géták”)[5].

Majd csak idős Plinius, „túlzottan” leegyszerűsítve, írja majd, hogy „Getae, Dacixe „Daci” Romanis dicti” („Géták, akiket a rómaiak dákoknak neveznek”), de még ő is, rögtön az idézett mondat után azzal folytatja, hogy megjegyzi, „a felsőbb részeken, a Duna és a Herciniai erdő között, egészen a cartunumi téli táborokig, Pannoniában és a germánokkal meglévő határig, a mezők és az alföldek a jazig szarmatáké, de a hegyek és az erdők a dákoké”[6].

A Dákok név használata – döntő mértékben a latin szerzőknél – valószínűleg egyes katonai jelentések – Cézár Kommentárjai, Res Gestaexe „Res Gestae” Diui Augusti ‑ többé, vagy kevésbé hivatalos változataiból, vagy olyan irodalmi szövegekből származtak, melyek szigorúan korabeli eseményekre vonatkoznak. Ám a Getae népnevet továbbra is külön használják, főleg a Dunától délre lévő tartományok lakosaira, vagy akkor, amikor a Kárpátoktól délre lévő ezen területekre vonatkozó tudós hagyományokra hivatkoznak.

Látszólag paradox módon éppen a domitianusi és a traianusi háborúk fejezik be a géták és dákok egybemosását, így a hivatalosan „dák háborúk”-nak nevezett eseményeket Criton egy görögül írt művében idézi fel, melynek a Getika címet adta. Ezen műnek és főleg prusai Dión Getikák-jának köszönhetően a Getaixe „Getai”/Getae név már nem egy különálló etnikai valóságot ír le, hanem a Traianus által meghódított dák név archaikus változatát: csak mostantól, a végleg dáko-rómaiakká válásuk küszöbén beszélhetünk legitim módon géta-dák „Dáciá”-ról.

Hol a jámborság és askézis mintái, hol a szabadosság és túlkapások példái

Mely források beszélnek a dákokról?

Egész kötetet szenteltem ezen források lejegyzésének és kommentálásának[7]. A gétákra vonatkozó források eléggé számosak, de szinte mind, még a Kr. u. III‑IV. századi keresztény szerzőktől származók is Hérodotosz munkáin alapulnak, aki Történelem cím művének IV. kötetének három paragrafusában megemlíti az athanatizontes gétákat, „akik halhatatlansági rítusokat gyakorolnak” és akik sikertelenül próbáltak szembeszállni Dareiosszal[8]. A Kr. u. II. században néhány írást szentelnek a gétáknak/dákoknak, melyek elveszése annál inkább súlyos, hogy minden esély megvolt arra, hogy azok legalább részben a transzdunai lakosság közvetlen megfigyeléséből származtak: maga Traianus Commentarii de bello Dacico-ja, Criton, Traianus tábori orvosának Getika-ja, aki a császárt elkísérte a dákok ellen vívott háborúkba és aztán közzétette feljegyzéseit; lehetséges, hogy az azonos című Getika – amit a nagy szónoknak tartott prusai Diónnak tulajdonítanak, aki szintén kortársa volt Traianusnak és a háborúinak – nemcsak más szerzőktől átvett hagyományokat tartalmaz, hanem bizonyos közvetlen megfigyeléseket is.

Milyennek látják a dákokat az ókori egyetemes történelemben?

Attól függ, hogy ki írja ezeket a történelmeket. Az ókorban a géták – néha még a dákok is, de jóval kisebb mértékben – az őket megemlítő szerzők számára egy etikai paradigmát jelentettek. Látszólag paradox módon, hol a jámborság és az aszkézis mintáinak, hol ellenkezőleg, a szabadosság és túlkapások példáinak számítottak. Ez a paradoxon végső soron az ókoriaknak a világ peremén lévő tartományokról kialakított elképzeléseiből származik, amiket elsősorban a túlzások területének tartottak, akár jó, akár rossz értelemben. A poszt-ókori korszakban a gótokkal összetévesztett gétákat hol a germán népek, majd a spanyolországi vizigótok, aztán a svédek, vagy az erdélyi szászok őseinek tartották.

Későn, a XIX. században kezdik őket végül magukénak követelni a trákok régi szálláshelyein kialakult modern nemzetek – a románok és a bolgárok. Az ezen térséghez tartozó kutatói iskolák által kidolgozott tanulmányok és tankönyvek ma is elég nagy jelentőséget tulajdonítanak a géta és dák ókornak; a főleg európai régészek nem hagytak fel a trák civilizációk leleteinek tanulmányozásával. Nyugaton azonban a széles közvélemény és még a tudós társadalom egy jelentős része is, semmiféle figyelmet nem szentel e kérdéseknek.

1924-ben kezdődnek az első szisztematikus régészeti kutatások

Idehaza hogyan is mikor történtek a dákokkal kapcsolatos fő ásatások? Ma is zajlanak ásatások?

Betartva a fentebb vázolt különbségtételt, azt mondanám, hogy a XIX. századi, Bolliac és Odobescu idejében végzett feltárások után a géta ókor szisztematikus kutatására tett első lépések Vasile Pârvannak tulajdoníthatók, aki főleg a Duna mentén és Dobrudzsában vezetett feltárásokat, melyek közül sokat aztán Ion Andrieşescu folytatott. A dél-erdélyi dák műemlékeknek szentelt szisztematikus kutatásokat szintén Vasile Pârvan bíztatására és támogatásával a Kolozsvári Tudományegyetem Klasszikus Ókori Intézetének régészeti tagozata és Történelmi Műemlékek Bizottságának Erdéllyel foglalkozó tagozata kezdte meg (amit 1921 márciusában hoztak létre az 1919. július 28-i, a történelmi műemlékek megőrzéséről és restaurálásáról szóló törvény alapján).

1924-ben D. M. Teodorescu megkezdi az első szisztematikus régészeti kutatásokat; megszervezi az első régészeti topográfiai kutatási kampányt a Szászváros körüli hegyekbn. Ennek célja az volt, hogy „…részletes kutatást végezzen bizonyos jövőbeni intenzív régészeti feltárások számára a Hunyad megye déli részében lévő hegyek csúcsain lévő fontos és bizonyos pontig titokzatos településromjainál és ókori erődítményeknél…”. 1928-ban – szintén a Történelmi Műemlékek Bizottságának égisze alatt – kezdeményezik az első szisztematikus kutatásokat a kápolnai dák várnál, a kutatócsoportnak tagja lévén C. Daicoviciu, Ferenczi Sándor, M. Macrea és I. Berciu, a Kolozsvári Tudományegyetem pedig 1942 és 1947 között egy sor kutatást szervez Constantin Daicoviciu vezetésével Kosztesdnél (Costeşti) és Gredistyénél (Grădiştea de Munte)[9].

A második világháború után a Román Akadémia bukaresti, kolozsvári és jászvásári (Iaşi) régészeti intézetei, ezen nagy központok egyetemei, valamint számos nemzeti, vagy megyei múzeum évről évre folytatták, sokkal szélesebb körben a pre- és proto-historikus kutatásokat. A Szászvárosi-havasokban, ahol a kolozsvári régészek rendkívül érdekes eredményekre jutottak, nagyon felfokozódtak a kutatások, különleges értékű felfedezésekhez vezetve; például csak 1954-ben kutatások voltak a blidarui, kosztesdi és gredistyei/Sarmizegetusa Regia váraknál, valamint a környékükön. A kampány fő felfedezései közül megemlítendő: az úgynevezett „festett tojásos terasz” feltárása, ahol számos dák festett luxus kerámiatöredéket, üvegedényt és vaseszközt találtak, de a DECEBALVS PER SCORILO feliratú edény híres töredékeit is, valamint nyolc kemencét az ércek redukálására és megolvasztására. A kutatások – melyeket hosszú ideig Constantin Daicoviciu vezetett és akit Hadrian Daicoviciu, majd Ioan Glodariu követett – 1975 körülig nagy intenzitással folytatódtak, aztán a mai napig tartó – ha nem éppen súlyosbodó – alulfinanszírozás áldozataivá váltak.

„A rezsimnek nem volt szüksége tudományra, hanem csak propagandára”

Mikor és hol fordították a legjelentősebb összegeket a különböző dák lelőhelyekre? Melyek voltak a kommunista diskurzus által kiaknázott fő felfedezések?

A háború utáni évek, 1948-tól 1975 tájékáig voltak a „leggazdagabb” évek a terepen végzett kutatások számára. A politikai hatóságok célja a nemzeti történelemnek a történelmi materializmus fogalmaival történő újraírása volt és ehhez be kellett bizonyítaniuk az egyszerű emberek által létrehozott anyagi kultúra felsőbbrendűségét a főleg az elitek által támogatott spirituális kultúrával szemben; ugyanígy, a gazdaság- és társadalom-történelem elsőbbsége a politikaival szemben összhangban volt a régészet által nyújtott tárgyi felfedezésekkel. Végül, de nem utolsó sorban, a dák régészet a Traianus idejében a római „megszállók” által meghódított lakosság jelentősségét hangsúlyozta ki. A 70-es éveket egyre jobban eluralja ezen tézis csausiszta változata, a trák-dák hagyományok túlhangsúlyozása hullámának újjászületése, amit a nacionál-kommunisták a legionáriusoktól vettek át. De – és ez egy másik látszólagos paradoxon – a dák leletek tudományos kutatása egyre kevesebb finanszírozást kap, odáig jutva, hogy 1989-re pénz hiányában szinte az összes nagy régészeti telepen leállították a kutatásokat. A rezsimnek valójában nem volt szüksége tudományra, csak propagandára.

Hogyan jelent meg a dákok mítosza?

A géták és kiterjesztve, a dákok erkölcsi-vallási kiválóságára vonatkozó mítoszokat már a XIX. század második felében felvázolják – például, kitűnő módon Eminescu néhány posztumusz versében[10], de főleg Pârvan hallgatóinak nemzedékében kristályosodik ki, méghozzá nem annyira az általa kinevelt történészeknél és régészeknél, hanem a Pârvan által befolyásolt fiatal filozófusoknál, teológusoknál, vagy bölcsészeknél. Az értelmiségi szélsőjobb hamar eljut annak a kijelentéséig, hogy a románok etnogenézisében nem a latin a meghatározó elem, hanem csak a trák-dák, akik már a rómaiakat megelőzve beszéltek latinul[11]. Annak ellenére, hogy ezt a tézis tudományos bizonyítása lehetetlennek bizonyult, azt továbbra is hangoztatják különféle árnyalatú trákománok, Iosif Constantin Drăgantól dr. Napoleon Săvescuig.

És közvetlenül, de PCR-s (Román Kommunista Párt – RS) „keresztapja”, Ion Popescu Puţuri közvetítésével is, Nicolae Ceauşescut annál is inkább befolyásolták a trákomán tézisék, hogy azok megfeleltek a primér hiúságának és egy őt őszintén átható kezdetleges nacionalizmusnak. A PCR-történeti Intézetben egy agresszív filodák és főleg rómaiellenes mag alakult ki, melynek véleményei megtalálhatók az intézmény hivatalos kiadványaiban, mely a 70-es évek környékén hirtelen kiterjeszti érdeklődési körét a jelenkori történelemről a tráko-géta pszeudo-prehistóriára és pszeudo-lingvisztikára. Valójában, ahogy azt Katherine Verdery is állítja[12], egy hatalomért folyó harc volt, melynek során a PCR-történeti Intézet maga alá akarta rendelni az egész romániai történelmi kutatást.

„A csausiszta korszak a ’géta-dák’ királyok túlhangsúlyozásával tűnik ki”

Hogyan aknázták ki a dákokat Dej idejében? És Ceauşescu idejében? És miként integrálták Burebistat és Decebalt a rezsim diskurzusába, milyen különbségekkel?

1948 és 1958 között, mely korszakot én akut sztalistának neveznék, az elmélet a tömegek elsődlegességét írta elő a személyiségekkel szemben, így csak azt lehetett írni, hogy dákok Decebal idejében, vagy géták Burebista idejében. Ehhez társul egy történészek által ritkábban említett aspektus, nevezetesen a Const. Daicoviciu személyisége által uralt kolozsvári régészeti és történelmi iskola és a többi, főleg a bukaresti régészek közötti feszültségek. Daicoviciu azt állította, hogy a géták bár Burebista idejében másodlagos és végül dákok által asszimilált komponenssé váltak, ez utóbbiak központja már a Kr. e. I. század óta a Szászvárosi-havasok lévén. Ezt az álláspontot Radu Vulpe vitatja, aki Popeşti-re, Munténiába teszi Burebista apja, Argedava fővárosát, akit egy dionüszopoliszi görög felirat említi; egy évtizeddel később Dumitru Berciu ugyanezt a méltóságot Ocniţaba, Olténiába helyezi. A helyzet a 80-as években bonyolódni fog, amikor megjelenik egy Argedava helynevet tartalmazó felirat Dobrudzsában, Histria mellett.

A csausiszta korszak a „géta-dák” királyok és ezek nyelvi és civilizációs egységének túlhangsúlyozásával tűnik ki, Románia egész mai területén – és, inkább csak suttogva, jóval a román állam jelenlegi határain túl is, egészen a Balkánig, Olbiaig (a mai Odessza) és a Közép-Dunáig. Ebből is következett aztán az az ötlet, hogy az 1980 nyarán Bukaresten tartott Történelmi Világkongresszus alkalmával ünnepeljék meg a „központosított dák állam létrehozásának” 2050. évfordulóját. Már nem is hozom fel az évek rendkívül rozoga lábakon álló kiszámítását, sem ezen állam mindkét minősítésének legitimitáshiányát, mely nem volt sem központosított, sem dák. Az ünnepségek célja nem az – egyáltalán nem érdektelen – történelmi igazság megismerése volt, hanem a csausiszta Románia felsőbbrendű státusza a tudós világ szemében.

Decebalról sem feledkeztek meg, de az ő figurája tragikus, nem győzedelmes volt. Mindkét királyról filmeket készített az örök Sergiu Nicolaescu, olyan hamis képekkel, melyek egy történészből megdöbbenést, ha nem éppen kétségbeesést válthatnak ki. Mindkét király ma is alanyai bizonyos fanatikus felidézéseknek különféle területeken, tévéadásoktól különböző kiadványokig és több tíz internetes oldalig. Túl sok évet éltem a hivatalos történelem ukázainak nyomása alatt, hogy az ilyenfajta megnyilvánulások cenzúrázását kívánjam, még ha nem is rendelkeznek semmilyen tudományos alappal. Ám azt szeretném, ha hivatásos történészek, írók, újságírók és műkedvelő történészek, együtt, megállapodnánk az érvelés bizonyos alapszabályairól, melyek ne engedjenek ennyi teret a félművelteknek.

 

Jegyzetek:

 

[1]V.I. Fischer, Latina dunăreană. Introducere în istoria limbii române, Bucureşti, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, 1985.

[2]Mircea Eliadexe "Eliade" \i, Dacii şi lupiixe "lupii"(1959), De Zalmoxis a Gingis Khanxe "Zalmoxis", pp. 11-29.

[3]Strab. 7.3. 12.

[4]Ouid. Trist. 1.5.62; 1.10.14; 1.2.191; 3.3.6; 3.9.4; 3.10.5; 3.13.14; 16; 3.14.42; 48; 4.1.67; 4.6.47; 4.8.26; 4. 10.110; 5.1.1; 46; 5.2.68; 5.3.8; 11; 5.5.28; 5.7.11; 13; 5.7.52; 5.10.38; 5.12.10; 5.13.1-2; 5.3. 22; 5.7.17; Ex Pont.1.1.2; 1.2.77; 108; 1.5.12; 62; 66; 74; 1.7.2; 1.8.6; 15; 1.9.45; 1.10.32; 2.1.9: 2.2.67; 2.7.1; 31; 2.10.30; 50; 3.2.37; 3.4.91-92; 3.2.40; 46; 103; 3.5.6; 28; 45; 3.7.19; 3.9.132; 4.2.2; 21-22; 4.3.51-52; 4.4.7-8; 20; 48; 4.8.84; 4.9.78; 4.10.2; 70; 4.13.18; 19; 4.14.14; 4.15.40; v. şi Ronald Symexe "Syme", Problems about Janus, 1979 = Roman Papers III, Oxford 1984, p. 1188; id. History in Ovid, Oxford 1979; Alexander Podossinov, Ovid’s Dichtung als Quelle für die Geschichte des Schwarzmeergebiets, (Xenia, Heft 19), Konstanz 1987.

[5]Lucan. Phars. 2.54, cf. 2.296.

[6]Plin. NH 4.12.(25) 80.

[7]Zoe Petre, Practica nemuririi. O lectură critică a izvoarelor greceşti referitoare la geţi, Polirom, Iaşi, 2004.

[8]Zoe Petre, op. cit.; Dan Dana, Zalmoxis de la Herodot la Mircea Eliade. Istorii despre un zeu al pretextului, Polirom, Iaşi, 2008.

[9]http://www.cimec.ro/Arheologie/Cetatile-Dacice-Muntii-Orastiei/intro.htm; H. Daicoviciu, Şt. Ferenczi, I. Glodariu, Cetăţi şi aşezări dacice în sud-vestul Transilvaniei, Ed. Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 1989, p. 159 - 164.

[10]Zoe Petre, Le mythe de Zalmoxis, « AUB-ist. », 43, 1994, 23-35.

[11]V. cu detalii şi bibliografie Dan Dana, op. cit., pp. 293- 417.

[12]K. Verdery, National Ideology Under Socialism: Identity and Cultural Politics in Ceausescu's Romania, Berkeley and Los Angeles: University of California Press 1991; ead. Compromis şi rezistenţă, Humanitas, Bucureşti 1994.

 

Forrás: historia.ro

„Niciunul dintre compatrioţii noştri nu are un stră-străbunic dac de care să-şi amintească”

Címkék: rómaiak dákok

A bejegyzés trackback címe:

http://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr994525500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.