A történelem és a politika kapcsolatából következő torzulásokról szóló sorozatunk ezen részében a dákokkal kapcsolatos ideológiai elemek megjelenésére és hatására kapunk néhány magyarázatot.

 

Dákománia, avagy miként hamisítjuk még a történelmet

 

Már a múlt század második fele óta, amikor a kommunisták újrafogalmazták Burebista életrajzát, hogy egy igazi ókori honi „hős”-ből való származtatással – ami hatékony propagandaeszköz – kialakított karizmatikus‑mítikus legitimitási igényből létrehozzanak egy fiktív kapcsolatot Ceauşescuval, olyan jelenség figyelhető meg, mely egyre nagyobb méreteket ölt még a történelemnek a rezsim 1989-es összeomlása után bekövetkezett demokratizálódása után is.

A dákologikus kulturális áramlat, mely vissza akarja helyezni jogaiba a „nagy dák civilizációt”, az akadémikus világot és a hivatásos kutatást mérgező fundamentalista nacionalizmus jegyében gyakran már megfeledkezik különbséget tenni a fantázia és a tények között. A történelem mindig is hatalmi eszköz volt, a jelen és a jövő múlton keresztüli legitimálása nem egy dákománok által kitalált mitologikus logika. A történelem mítikus konfigurálásának, főleg a kezdeteknek, az a célja, hogy egy olyan alapító mítosszal szilárdítson meg egy közös tudatot, mely fontos fogódzót nyújtson egy civilizációnak. Ám egy civilizáció kezdete választás kérdése, a jelennek a múltról alkotott bizonyosfajta elképzelést meghatározó politikai-ideológiai kontextustól függően. A történetírásra vetett nacionalista árnyék bizonyos olyan individualizált egyetemes mítoszok kiválasztását jelenti, melyekkel olyan eredetmese alakítható ki, mely kompatibilis a jelen azon igényeivel, hogy a múltban találjanak egy választ, egy transzcendens értelmet, mely értelmet ad neki és ugyanakkor egy fényes jövő felé röpíti.

A gond az, hogy ez a mítoszba burkolás, ami általános jelenség, ha a francia keltamániára, a bolgár trákomániára, az újpogány germanicizmusra, a suméri örökség Irak általi, vagy a perzsa örökség Irán általi kisajátítására gondolunk, és az imaginárius történelem szemszögéből nézve magyarázható (ahogy arra Lucian Boia is rámutatott), hajlamos a lehető legnevetségesebb és fantáziadúsabb hipotézisekké fajulni, melyek bizonyos fulmináns elméletek javára csökönyösen tagadják a múltat és melyek dákomán szemszögből nézve akarják bizonyítani a „pelaszgoszi birodalom”-ból, vagy éppenséggel Atlantiszból eredő román civilizáció igazi értékét. Ennek vajon egy akut alsóbbrendűségi érzés, egy nagyobb kultúrákkal szembeni patologikus komplexus a forrása, amit megpróbálnak olyan elméletekkel leküzdeni, melyek nem rendelkeznek tudományos alapokkal, de azt hangoztatják, hogy a dákok az európai, sőt, talán az egyetemes civilizáció bölcsője? Igaz, az ilyenfajta, a hazafiság nevében kidolgozott elméletek kielégítik a hiúságot, de megsemmisítik a kritikus és tudományos szellem bármilyen nyomát. Mert végső soron a hazafiság nem a hazugságokból táplálkozást jelenti, hanem a múlt lehető legobjektívebb elfogadását, politikai és ideológiai ballaszt nélkül.

Egy alapító mítosz

Pontosabban, hogyan jutottak el a dákomán kultusz ekkora túlhangsúlyozásáig, amit elsősorban Napoleon Săvescu terjeszt a „Mi nem vagyunk Róma utódai” művében és a „Dacia Revival International Society” szervezetben? Minden a gyökér iránti igényből indul ki. A dákománia előtt a latinizmus volt. Miron Costin, Grigore Ureche, de főleg az Erdélyi Iskola, inkább érzelmi, mint tudományos alapon, hazai források nélkül a tiszta, nemes római eredet mellett érveltek, mely hagyományos alapító mítosz külső civilizáló elemet aknáz ki. Petru Maior a dákokat kiírtó háborút hangsúlyozza, August Treboniu Laurian a román nép történelmét a rómaival asszimilálja, Simion Bărnuţiu amellett érvel hevesen, hogy távolítsanak el minden nem latin befolyást még az intézményi területről is. A rómaimánia csúcsát a Román nyelv szótárával (1871‑1876) érik el, mely egészen a mesterkéltségig latinosítja a román nyelvet. A rómaimánia elvezet aztán egy Dácia arisztrokatikus gyarmatosításáról és egy itáliai dialektus használatáról szóló elméletekig, ami a román lenne. A romantikusoknak kezdenek dák becsvágyaik lenni. Kogălniceanu a legjelentősebb barbár királyként beszél Decebalról, aki „alkalmasabb Róma trónján ülni, mint Augustus aljas utódai”. Ettől függetlenül kijelentik, hogy a földet örököltük, nem a vért, tehát a rómaiak maradnak az egyedüli ős szerepében. 1859 után némiképp enyhül a latinizmus, a nemességével együtt, talán azért, mert sor kerül a komplexumok bizonyosfajta gyógyulására. Helyet követel magának a dák-római szintézis.

Az egyik meghatározó momentum az, hogy B. P. Haşdeu a Foiţa de Istorie şi Literatură-ban közzéteszi az „Eltűntek-e a dákok?” című tanulmányát. Egy kritikusabb történelemre tesz kísérletet, nyelvészeti érvre is támaszkodva, mely 84 dák eredő szót és 15 helynevet azonosít. De mit ki nem lehet jelenteni a dák etimológiákról, tekintettel arra, hogy maga a dák nyelv is egy ködbevesző kérdés? B. P. Haşdeu a „Réteg és alréteg. A balkáni népek genealógiájá”-ban, mely egy rétegek egymásra helyeződésén alapuló balkáni etnogenézist ír le, a titokzatos „pelaszgoszokkal” kezdve, az autochtonizmus és a dácizmus nyer teret, bekerülve a történelmi fejlődés sémájába. Bolliac is azt állítja az 1858-ban megjelent „Dákokról” tanulmányában, hogy a régészet fő célja a dák kultúra meghatározása kell legyen. A romantikus elképzelés hősi és transzcendens szellemmel ruházta fel a dákot, ami megfelel a – mondjuk – eminescui „Egy dák imájá”-ban meglévő regressziós ideálnak. Ennek ellenére a latinizmuson nem lehet túllépni, még Tocilescunak sem sikerül, aki 1876-ban készít egy doktori disszertációt „Dácia a rómaiak előtt” címmel és amiben az intenzív gyarmatosítás tézisét állítja. Dimitrie Onciul a „Románia történelméből”-ben két alapítót nevez meg Traianus és I. Károly személyében. Xenopol és Iorga a fúzió mellett szállnak síkra, egy dák kontinuitásra alapozva, nevezetesen az egész keleti rómaiság szélesebb kontextusában vett fúzió mellett. Ám az autochtonista hullám az 1918-as újraegyesülés után csap le erőteljesen, amikor a nemzet anélkül találhatja ki magát újra, hogy túlhangsúlyozná a latinizmust, ami a korábbi évtizedekben alapul szolgált számára.

A dákok képe Pârvantól kezdődően nyer növekvő fontosságot, aki a hagyományos román civilizációval azonosítja és Dáciát egy homogén etnikai alappal, történelmi hagyománnyal és jól meghatározott társadalmi-gazdasági struktúrával rendelkező nagy királyságként mutatja be. De ő hisz még a romanizálásban, a preromanizálásban, a nem csatolt területek romanizálásában is, ezzel egyensúlyt fogalmazva meg a két etnikai elem között. C. C. Giurescu 1935-ben, a „Románok történelmé”-ben egy többségében dák lakosság romanizálására összpontosít. A dákok fokozatosan kezdenek revánsot venni. Innen az autochtonista nacionalizmusig már csak egy lépés. Pârvan egyensúlyozása nem élhette túl a történelem átpolitizálását. Az egyik elemnek előtérbe kellett kerülnie, a rómaiaknak pedig most már nem volt jelentőségük azon identitás felépítésében, ami eredeti kívánt lenni. Teohari Antonescu 1894-ben tett közzé egy dolgozatot, melynek címe magáért beszél: „Dácia, az árja népek primitív hazája”, de Nicolae Densuşianu az, aki megteremtette a protokronizmus valódi bibliáját, aki nincs híján a tudásnak és a módszertannak, de ezeket egyáltalán nem tompítják a fantazmagóriák… Az 1913-as „Prehistorikus Dácia” bemutatja nekünk a „pelaszgoszi” birodalmat, amely Kr. e. 6000-től kezdve terjed ki Dáciából, lefedve Európát, Ázsiát és Afrikát… Románia területe egy nagy birodalom magjává válik, a dákok minden nép ősei, az összes többi nyelv pedig a dákból származik. Dácia egy világközpont és egy kozmikus jelkép. Ahogy arra a régészet két alapítója is rámutat: „A szerző azon elmélete, hogy a dákok hozták létre az emberiség első civilizációját azt mutatja, hogy a sovinizmus és nem a tudomány egyik termékével van dolgunk” (A. Xenopol), „fantasztikus regéne, a Prehistorikus Dácia, mely tele van mitológiával és abszurd filológiával, mely megszületése óta határtalan csodálatot és lelkesedést vált ki a régészet román dilettánsaiból” (V. Pârvan), Densuşianu elmélete nyilvánvaló mitologizálása és meghamisítása a történelemnek, ami viszont nagy sikerű volt a háborúk közötti időszakban és a kommunista rezsimben a kárpáti lakosok felsőbbségéről alkotott képe miatt, melynek erős nacionalista beütései voltak. A ráció semmivé lett a nemszakértő állítólagos intuíciójával szemben, amihez M. Eliade, V. Lovinescu, vagy Romulus Vulcănescu is hozzájárult, az első éppenséggel „egy új dilenttantizmusra” is buzdítva, arra hivatkozva, hogy a nemszakértőnek jobb átfogó meglátása van.

A dácizmus fabulációja

És eljutunk a lehető leglátványosabb termékekig, mint a „Dácia és a régi civilizációk történelméből” (Nicolae Portocală tábornok, 1932), ami azt állítja, hogy a latin leromlott román nyelv; „A román nyelv dáko-trák eredete” (Marin Bărbulescu-dacu, 1936), sőt még Al. Brătescu-Voineşti is azt állítja, hogy a románok a tráko-géták leszármazottai (protolatinitás). Íme, miként származtunk mind a Bucsecsből (Bucegi) és beszéljük mind ugyanazt a nyelvet emberemlékezet óta…, sőt, Zalmoxisnek köszönhetően már régóta keresztények vagyunk. Zamolxis mítoszát a legkönnyebb kiaknázni, hiszen egyetlen írott forrása van és nincs egyetlen biztos figurális ábrázolása sem, „etikailag és metafizikalag hasznosíthatóan” (M. Eliade Blaga „Zamolxe” című drámájáról). Különben a dákok egész történelmét az információs hiányok miatt lehetett instrumentalizálni, a kevés írott (Sztrabón, vagy Iordanes), vagy íratlan forrást (a Szászvárosi-havasokban talált régészeti nyomok) használva fel egy olyan mítosz létrehozására, mely legitimálhatja a hősi múlt újjászületésének és visszaszerzésének reményét. A dák mítosz fontos szerepet töltött be a legionárius doktrínában, mely a 70-es évekbeli kommunizmuséhoz hasonló nacionalizmust támogatott. Míg az első kommunista szakaszban a rabszolgatartó dák államra és a dákoknak a római megszállók elleni osztályharcára helyezték a hangsúlyt, a másodikban a szélsőbal ugyanabban a torzító nacionalizmusban úszik, mint a szélsőjobb. Az „Analele de istorie”, a Párt Történelmi Intézetének folyóirata az ókori történelmet a trák nyelv prerómai eredete típusú zagyvaságokkal retusálja. Sőt, néhány szakember, például Ion H. Crişan javaslatot tesz a dák nyelv monográfiájára… egy ultranacionalista pszeudolingvisztikára.

Ez a távolról sem befejeződött protokronizmus, nacionalista és fundamentalista pszeudo-historikus áramlat, mely a tudományos kutatás szabályait áthágva és kétséges adatokhoz és forrásokhoz folyamodva idealizálja a múltat, hazafiaskodó és spekulatív-vizionárius körökben tobzódik, melyek megpróbálják a jelen egyes vágyait áthelyezni a múltba. Ha a jelen nem kielégítő, akkor ne feledjük, hogy az őseink civilizálták a világot, ami okot ad a büszkeségre, vagy sokkal inkább az önsajnálatra jelentéktelenségünkért a világtörténelem színpadán és elkeseredett igény van egy olyan múlt retusálására, amit már nem akarunk látni. A hazafiságot, akárcsak a 40-es, 50-es években, az autochton értékek virulens hangsúlyozásával tévesztik össze. Edgar Papu 1974-ben egy esszét közölt „A román protokronizmus” címen, amiben egyes európai újítások esetében a román időbeli elsőbbséget állítja. Példaként „Neagoe Basarab tanításai fiának, Teodosienek” művet említi, mely állítólag megelőzte az európai barokk irodalmat, Dimitrie Cantemirt egy avant la lettre romantikus írónak tartja, Mihai Eminescut pedig az egzisztencializmus és a szociológia előfutárának. Papu következtetése az, hogy „a protokronizmus irodalmunk egyik domináns és meghatározó jellemzője világméretű kontextusban”. Elkezdik kihangsúlyozni a dicsőséges román eredményeket, vagy felfedezéseket, melyek elsők voltak a legkülönbözőbb területeken. Ez a tendencia aztán fennmaradt.

A dácizmus, mely olyan szerzőket idéz, mint a kezdetben legionárius, majd kommunista Iosif C. Drăgan, olyan pszeudo-historikus munkákat hozott létre, melyek azt hangoztatják, hogy a dák lakosság már 100.000 évvel ezelőtt létezett. A protokronisták többségének nincsen történészi képzettsége, figyelmen kívül hagyják a történelmi írásokat, gondolatokat emelnek ki kontextusukból, bizonytalan és elszigetelt forrásokat (sinaiai, alsótatárlaki táblácskák, Rohonczy-kódex), olyan logikai érvekhez folyamodnak, melyek nem egyebek spekulációknál és azzal bélyegzik meg a történészeket, hogy elrejtik az igazságot. Az összeesküvés-mánia annak kijelentésére készteti őket, hogy nem akarják a múlt igazi megismerését, mely valójában tele van nem gyanított dicsőségekkel. Nem hasonlít-e ez a Magazinul Istoric (már a kommunista rendszerben létezett történelmi folyóirat – RS) és a Cutezătorii (ifjúsági folyóirat a kommunista rendszerben – RS) indoktrinációira? A szakmáját tekintve orvos Napoleon Săvescu úr mindenféle spekulációkkal tartja fenn a mitizálás és szenzáció iránti igényt: az írást a dákok találták fel; a dákok Krisztus előtt keresztények voltak; az achájok, a görögök, az etruszkok, a latinok, a kelták valójában a pelaszgok, az ősdák nép utódai voltak, Traianus dák volt; a románok kizárólag a dákok utódai; kétséges források valójában az elméleteket támasztják alá; van egy világméretű összeesküvés, ami a nemzet eltűnését akarja; dákoknak „érezzük” magunkat. Pavel Coruţ, Adrian Bucurescu, vagy Paul Lazăr Tonciulescu vegyíti a spekulatív fikciót a parapszichológiával, az okkultizmussal, a titkokkal, vagy az összeesküvés-elméletekkel, a történelmet a tudományos perifériára száműzve. A történészi képzettség hiánya nem akadálya régészettel, nyelvészettel, etnográfiával kapcsolatos témák, a tudományos szem által fel nem tárt, de a pszeudotudomány által sikeresen kiaknázott kérdések egész palettája kezelésének. A dákológusok a helyi történelemben egészen a jégkorszakokig mennek vissza, az ősi románoknak tulajdonítva az űrrepülsét, dákokkal népesítve be Kínát, Ázsiát, Galliát, Tróját, Görögországot, Jeruzsálemet és valószínűtlen kapcsolatokat hozva létre a baszkok és a románok között. A dák Zamolxianizmus válik a világ első monoteista vallásává és a román ortodoxia filozófikus alapjává. A suméri és az etruszk civilizáció szoros rokonságban áll „velünk, dákokkal”.

Luana országától Alsótatárlakáig, a mágikus Dáciából az isteni Dáciáig, az Atlantitól a Kárpátokig ezek a mesék vonzóak, ez az áramlat pedig kezd tudományággá válni, a szó igazi értelmében. Napoleon Săvescu, a „Dacia Revival International” elnöke számos dákológiai kongresszust szervez és finanszíroz, egy csomó cikket is közölve a saját kiadványaiban. A „Mi nem vagyunk Róma utódai” masszívan Densuşianu Dáciájából vesz ihletet, amiből – továbbcifrázva – gondolatokat vesz át, melyek egy kiváltságos tér elmélete körül körvonalazódnak, ami egy elsődleges népet generált, amiből a világ kultúrája ered. A tiszta dákok a mostani világ történelmének gerince. A propagandisztikus tárház olyan időszakos kiadványokat is magába foglal, mint a „Dacia Magazin”, vagy a sokkal látogatottabb szakhonlapok: dacia.org, dacii.ro, zamolxis.ro, gebeleizis.org. Az adatbázisok áttekintése feltárja a jelenség kiterjedtségét, ami az igazságot állítólag elhallgató hivatalos történetírás alternatívája kíván lenni. A túlságosan akadémikus nyelvezettel és nemzeti nagyszabásúság hiányával vádolt hivatalos tudománnyal „újra felfedezett” dokumentumok és tematikus, véletlenszerűen és szakszerűen összeállított galériák egész sorát állítják. A săvescui mozgalom talán jószándékú volt: a nemzet szolgálatának vágya. Ez szép, ez egy elfogadható személyes gyakorlat, de semmiképpen sem egy tudományos lépés. Szintén politikai és ideológiai ballasztról van szó, egyfajta „kulturális forradalomról”, amiről a dákológusok azt feltételezik, hogy megváltoztatja a magunkról bennünk kialakult képet. Egy elavult hazafiság kedvéért, ami nem javít majd sem a tudományos, sem a személyes életen.

A politikai tényező masszív beavatkozása és egyes témák szakirányú felkészültség nélküli tárgyalása – a latinizmustól a dákológiáig – a történelem túlzott mitologizáltságához vezetett, amit hatalmi és legitimálási eszközként használtak. Elégtelenül szisztematizált és tudományos eszközökkel nehezen ellenőrizhető elméletekkel, az indentitási igény és a kutatási hiányosságok kihasználásával jutottak el a történelem vulgarizálásáig, aminek mélyreható pszichológiai hatása van. Az akadémiai világ reakciója sem megfelelő. Kevés tudományos munka népszerűsíti az ókori történelmet, a hangsúly a látványoson, a sokkolón és az ezoterikuson van. A bizonyított információ gyakran a szakemberek zárt körén belül marad, míg a dákológusok kongresszusokat és szimpoziumokat szerveznek. Úgy tűnik, mintha távolságot tartana a történelemtorzító megnyilvánulásoktól, nem tudatosítva a jelenség károsságát, mely ahelyett, hogy segítene nekünk az identitás kérdésében, azt hamisítással megsemmisíti.

Az igaz, hogy történelmet nem lehet objektív módon művelni, mert állandóan létezik egy tudati szűrő, mely a történelmet diskurzussá alakítja, de ez mégiscsak igényli a tárgyilagosság maximális, nem abszolút dózisát. A mítosz – protokronista tellér menti – jelenléte a történelemben olyan fabulálásokká fajul, melyek etnocentrista követeléseket táplálnak. Ennek óriási hatása van egy alapvető történelmi kultúrával nem rendelkező lakosságra, mert tudományosnak feltűntetett periférikus diskurzus legitimitási szomját elégíti ki. A protokronista szemlélet a szélsőségesség területéhez tartozik, főleg akkor, amikor egy kevéssé ismert történelmi részletet boncolgat. Bizonyos kutatási adatok népszerűsítése gátat szabhatna a történelmi manipuláció késztetésének. A történész hiperszakosodottsága és az amatőr lelkesedése a kutatás inproduktív polarizálódásához vezet, aminek meg kellene nyílnia a nacionalista szubjektivizmusoktól megrészegedett közönség előtt. A történelem hamisításmentesítése kritikus szellemet feltételez, mely közömbösíti a helyi szubjektivizmust és átpolitizálást és ami jobban bevonja a közönséget a tudományos ismeretekbe. Hogyan? Úgy a közönség tudományos jellegű információk iránti érdeklődésén, mint ahogy a tudományos körök ezen információk közvetítésén keresztül, hogy megszabaduljunk olyan politruk ártalmasságoktól, mint amilyen a fantazmagóriás protokronizmus és a dák kultusz.

 

Felhasznált irodalom:

Mircea Babeş, “Renaşterea Daciei?”, în Observator Cultural, nr. 185, 2003;

Lucian Boia, “Istorie şi mit în conştiinţa româneascã”, Bucureşti, 1997;

Alexandra Tomiţã, “O istorie glorioasã. Dosarul protocronismului românesc”, Bucureşti, 2007.

 

Irina Manea

Forrás: historia.ro

Dacomania sau cum mai falsificãm istoria

A bejegyzés trackback címe:

https://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr784525854

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása