Ma újabb epizód zajlott le a fegyveres erők kötelékéből nyugdíjba vonultak ügyéből. Ezt a kérdést tudatosan választom külön a többi nyugdíjas helyzetétől, mert sem a mostani, sem a korábbi állapotuk nem azonos. Az elmúlt 20 évben, kihasználva a rendszeren belüli formális és informális befolyásolási/zsarolási/érdekérvényesítési képességeiket, egy sor foglalkozás képviselői a kiváltságosok kasztját hozták létre. A bírók, a katonák, rendőrök, titkosszolgálatiak, parlamenti képviselők stb. elérték, hogy rájuk különleges bérezési és – ebből következő – nyugdíjazási szabályok legyenek érvényesek és ezekhez megteremtették az ideológiát is.
E csoportok tagjai kivétel nélkül szakmájuk/hivatásuk egyediségére, a végzett munka különlegességére, társadalmi hasznosságára, sőt elengedhetetlenségére hivatkoztak és tették ezt úgy, hogy nemcsak a tevékenységük, eredményeik nem támasztották alá ezeket az állításokat, de a felhozott érvek, ha nagyon alaposan megvizsgáljuk azokat, sok olyan társadalmi rétegre, szakma képviselőire is vonatkoztak volna, melyek/akik nem részesültek kiváltságos bánásmódban. A bírák előszeretettel hivatkoznak arra, hogy azért érdemelnek már kezdőként is az átlagbér többszörösét jelentő fizetést, mert pályájuk során semmilyen más munkát nem végezhetnek. Magyarán, ha nem vonatkozna rájuk ez a korlátozás, akkor akár két–három munkahelyük is lehetne, vagy talán négy? Ez először is csak feltételezés, amit nehéz bizonyítani. Nagyon kevés olyan szaktekintély van a bíróságokon, akiket esetleg még más intézmények is foglalkoztatnának, ha lehetne, mert a bírák valószínűleg nem arra gondolnak, hogy délelőtt ítélkeznének és délután, vagy éjjel taxiznának, hamburgert sütnének, vagy esztergálnának. Másrészről, a szakmájukat valóban ismerő bírák ezt kamatoztathatják oktatóként, a tiltás erre nem vonatkozik. Milyen tilalmak vonatkoznak rájuk? Nem játszhatnak kaszinóban, nem vehetnek részt piramisjátékokban, nem szidhatják egymást nyilvánosan (főleg bizonyítékok nélkül!), nem nyilváníthatják ki politikai szimpátiáikat, nem támogathatnak politikai választási jelölteket, nem gyűjthetnek pénzt politikai pártok számára, nem működhetnek együtt a titkosszolgálatokkal, a bizalmas iratokat nem vihetik ki a munkahelyükről, kötelező számukra egy idegen nyelv és a számítógépkezelés ismerete stb. Nos? Megérnek ezek a korlátozások különleges bánásmódot, sőt, kiváltságokat?
A helyzet hasonló volt a fegyveres testületek tagjai esetében. Gyakran visszatérő érv az esetükben az, hogy bármikor átvezényelhetik őket, halálos veszélyeknek vannak kitéve, esküt tettek, hogy akár életük árán megvédik a hazát, nem vállalhatnak más munkát, tevékenységük titkos és ez behatárolja társadalmi kapcsolataikat stb. De nemcsak katonákat/rendőröket/kémeket lehet és szoktak áthelyezni, számos szakma jár gyakori, hosszabb-rövidebb költözéssel. Egy katona valóban halálos veszélyeknek van kitéve, egyrészt azért, mert veszélyes eszközöket kezel (már aki!), másrészt háborúba mehet, vagy küldhetik. Nos, veszélyes eszközök más szakmákban is vannak, ami pedig a háborús részvételt illeti, a második világháború végétől 1989-ig Románia senkivel sem állt hadiállapotban, tehát újra egy hipotetikus helyzetről van szó. 1989 után valóban voltak/vannak háborús színterek, ahol megjelentek román katonák, de többségük nem kivezényelt katonaként, hanem zsoldosként, nagyobb fizetésért és sok esetben ezért még korrupcióra is készek voltak! Ami az esküt illeti, nos, ha az állam adott esetben érvényesíteni akarja ezt a vállalást, magyarán, hogy egy katonának akár élete árán is meg kell védenie a hazáját, akkor ezt mindenkivel szemben érvényesíti, akár hivatásos katona, akár nem. Magyarán, ha háború van, eskü ide, eskü oda, akkor is kockáztatnod kell az életedet, ha nem akarod, mert különben hadbíróság elé állítanak és kivégeznek!
A fentebbi, talán egy kicsit hosszúra sikerült felsorolásokkal csak azon álláspontomat kívántam alátámasztani, hogy az egész speciális nyugdíjrendszer Romániában egy torz felépítményt hozott létre, amelyben például, mint az a mai Gândulból kiderül, a fegyveres erőkből kikerült kb. 170.000 nyugdíjas 1-1,2 milliárd eurót kap évente, ami kb. 450.000 átlagnyugdíjnak felel meg! Mindezt az új törvények szerint a közös nyugdíjalapból, amibe az illető személyek egyetlen banit sem fizettek be! Ez nemcsak rájuk vonatkozik, az előző választási kampányok egyik kedvenc témája volt a korábbi mezőgazdasági dolgozók nyomorúságos helyzete, akiknek egyáltalán nem, vagy csak nagyon kicsi nyugdíjuk volt. Kétségtelen, hogy sokuk helyzete valóban nyomorúságos volt, a két – meglehetősen bulvárszerű – hírtévé (Realitatea TV és Antena3) tele is volt pityergő öregasszonyokkal és öregemberekkel, de azért nehéz elfelejteni, hogy a Ceauşescu-korszak hiánygazdálkodása idején, amikor egy városlakónak reggel 4-kor kellett beállnia a sorba, hogy üzletnyitáskor vehessen egy-két liter tejet, majd utána le kellett dolgozia a nyolc órát, akkor a piacon, vagy feketén a falusiak tízszeres áron adták literjét. Nem tudom, lehet, hogy az volt a valódi ár, de egy csöpp szolidaritás sem volt tapasztalható azokkal szemben, akiknek a fizetését a tízszer olcsóbb hivatalos tejárra méretezték! És természetesen szintén semmilyen módon nem járultak hozzá az állami nyugdíjalaphoz.
Meglehet, hogy könyörtelennek tűnik az, amit írok és jómagam is felemásan viszonyulok a szociális módon nyújtott nyugdíjak kérdéséhez (végül is a volt mezőgazdasági dolgozóknak nyújtott összeg valójában szociális segélynek számít, nem valódi nyugdíjnak, csak nem kell mindig újra kérvényezni), de az empátiámat meglehetősen nehéz előcsalogatnom, amikor egy főtiszt 20-30 ezer lejes nyugdíj helyett „csak” 4 ezrest kap (az átlagos nyugdíj 1000-1500 lej közötti, de inkább az alsó szinthez közeli!). Nem beszélve arról, hogy vannak 60–75.000 lejes nyugdíjak is! És azt már pofátlanságnak is, amikor a volt katonák a többi, az „egyszerű” nyugdíjasokkal együtt azt hangoztatják, hogy ilyen körülmények között választaniuk kell, élelmet, vagy gyógyszert vesznek, miközben a volt katonáknak a hadsereg teljes mértékben visszatéríti a gyógyszerköltségeket!!
Tehát ilyen előzmények után eléggé rossz szájízzel néztem a mai eseményeket. Romániában ma ünneplik az úgynevezett „kis egyesülést”, vagyis Havasalföld és Moldva 1859-es egyesülését, ami egyben Románia megszületését is jelentette. Az ezzel kapcsolatos ünnepségeknek két fő helyszíne van, Moldova „fővárosa”, Jászvásár (Iaşi) és a Havasalföld és Moldova határán lévő Foksány (Focşani), ahol az egyesülést követő években a két tartomány közös törvényeit kidolgozó Központi Bizottság működött. Az elmúlt években hagyománnyá vált, hogy a politikai vezetők január 24-én e két városban mondanak beszédeket, koszorúznak (!!!, ez annak idején egy békés folyamat volt, így eléggé furcsa ebből az alkalomból koszorúzni) és végül bekapcsolódnak az úgynevezett „egyesülési hórákba”, vagyis körtáncokba. Traian Băsescu elnök szívesen ellátogatott ezekre az ünnepségekre, learatva népszerűsége gyümölcseit.
Az idén azonban kellemetlen meglepetésben volt része. Úgy Jászvásáron, mint ahogy Foksányban is elégedetlenek (zömmel nyugdíjas volt katonák) csoportja várta, akik bekiabálásokkal és pfujolásokkal fejezték ki nemtetszésüket. Ehhez természetesen joguk van és nem érdemelne különösebb figyelmet, ha nem mutatna rá valójában a kormány határozatlanságára és tehetetlenségére.
Ugyanis azt is le kell szögezni, hogy bár a normális igazságérzetem a fentieket mondatja velem, eszemmel tudom, hogy kétséges a szerzett jogok visszamenőleges visszavonása. Tehát nem vagyok biztos abban, hogy az állam akár az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is képes lesz megvédeni a nyugdíjakkal kapcsolatos mostani döntéseit. Már a hazai bíróságokon is sorra születnek a nyugdíjtörvények egyes rendelkezéseit megszüntető, vagy felfüggesztő döntések. Persze, könnyen lehetne mondani, hogy a különleges nyugdíjak rendszerében érdekelt bírók magukra gondolva döntenek a katonák javára, de valószínűleg az Emberi Jogok Európai Bírósága sem fog másképp határozni és akkor a döntés háttere valójában lényegtelen. Fizetni kell majd és végső soron szintén a költségvetésből.
Ugyanakkor maga a végrehajtó hatalom is zavarosan kommunikálta a lépést, a kormányon maradás igénye miatt egymással logikai ellentétben álló érveket sorolva fel. Mivel a parlamentben elengedhetetlenek Gabriel Oprea védelmi miniszter pártjának (UNPR) szavazatai, Emil Bocnak nyilvánosan semmilyen ellenvetése nem volt, amikor Oprea azzal fenyegetőzött 2010 őszén, a nyugdíjakkal kapcsolatok viták kezdetén, hogy lemond – és természetesen ellenzékbe viszi a képviselőit is! –, ha a 3.000 lej alatti katonai nyugdíjak csökkennek. Márpedig ezzel nagyon magasra helyezte a mércét és gyakorlatilag megsemmisítette a kormány addigi retorikáját, mely arról szólt, hogy a nyugdíjak újraszámolására azért van szükség, mert csökkenteni kell a kiadásokat. Ugyanis ezzel a csökkentés alól mentesült az érintettek 90 százaléka, tehát a megtakarítás minimális, ugyanakkor nem sikerült elérni a másik, korábban hangoztatott célt sem, nevezetesen azt, hogy a nyugdíjaknak a befizetésekkel arányosaknak és/vagy társadalmilag méltányosaknak kell lenniük.
A kormány abban is hibázott, hogy a nyugdíjak csökkentését előkészítetlenül hajtotta végre. Mivel szorított a maguk elé kitűzött (és talán az IMF-nek is megígért!) határidő, 2011. január 1-e, amikorra ezt a műveletet el kellett végezni, bármennyire igyekeztek, nem voltak képesek végrehajtani a nyugdíjak újraszámolását. Ehhez hozzájárult az is, hogy az újraszámolás egyik feltétele az volt, hogy ezt maga a nyugdíjas kérje. Valószínűleg ezzel akarták elejét venni a későbbi pereknek, hiszen a csökkenés miatt elégedetlenkedőkkel szemben fel lehetett volna hozni, hogy ezt ők maguk kezdeményezték. A következmény az lett, hogy sokan nem nyújtottak be ilyen kérelmet, de felháborodtak, amikor ennek és a kérvénnyel együtt kért foglalkoztatottsági igazolások hiányában a csökkenések akár 60-70 százalékosak is lehettek. Természetesen, az ellenzéknek és a velük szimpatizáló médiának kapóra jött ez és a csökkentések mértékére összpontosítottak és azt emelték ki, viszont elhallgatták, hogy ez az esetek jelentős részében az érintettek jogkövető magatartásának hiánya miatt történt!
A kormány még azután is próbálta magát csökönyösen tartani a döntéshez, hogy a Legfelsőbb Bíróság most az újraszámolási eljárás felfüggesztését rendelte el, míg nem tisztázzák ennek módját. Sőt, a Legfelsőbb Bíróság döntése után a kabinet még magabiztosan arról beszélt, hogy ez a határozat nem hoz változásokat a törvény végrehajtásába. Ilyen körülmények között tovább rombolta a kormány már amúgy sem nagy tekintélyét Traian Băsescu a hétvégén, amikor bevásárlás közben azt nyilatkozta az éppen ott „tébláboló” sajtónak, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozatát végre kell hajtani!
Ma, a cirkusz után az elnök azt nyilatkozza, hogy tudott arról, mire készülnek az elégedetlenek. Ez azonban könnyen ahhoz a gondolathoz vezethet, hogy egy elkeseredett kísérlettel, a vasárnapi nyilatkoztával valójában a népszerűségéből próbált valamennyit megmenteni, magára hagyva azt a kormányát, melyet korábban éppen azért ostorozott, mert nem elég határozott a kemény és fájdalmas döntések meghozatalában.
Ha másért nem, már ezért megérdemelte a pfujolást, igaz, nem azoktól, akiktől aztán mégis megkapta!
U. i.: Két videó a mai eseményekről. Jászvásáron a katonák még a himnuszt is végig pfujolták!
Ez a foksányi jelenet:
