Az Adevărul elektronikus kiadásában ma interjú jelent meg Eugen Tomackal, a határon túli románokért felelős államtitkárral. Ezzel nem is lenne semmi baj, végül is nagyjából így kell foglalkozni a határokon túl élő nemzeti közösségekkel, mi is ezt tesszük. Kisebb-nagyobb sikerrel. De nem hagyhatom ki, hogy ne hangsúlyozzam ki azt a kettős mércét, amit a bukaresti politika/politikum alkalmaz a nemzeti közösségek esetében.

Mert a dél-besszarábiai (vagyis ukrajnai) származású Tomac jogosan sérelmezi, hogy nem tanulhatott a románok történelméről az iskolában, de sem neki nem jut eszébe, sem az eddig magyarellenes/autonómiaellenes cikkeivel kitűnt Ionel Dancu újságíró sem teszi fel neki a kérdést, hogy akkor mi volt az az uszulás a románok történelmének magyar nyelvű oktatása ellen? Hangsúlyozom: a románok történelméről volt szó és nem a nemzeti közösségek saját, vagy nemzeti történelméről!!!!

Sérelmezi továbbá, hogy az ukránok, a szerbek mesterségesen megosztják a román közösségeket, az előbbiek románokra és moldovaiakra, az utóbbiak románokra és vlachokra, ez utóbbiakat megfosztva az anyanyelvű oktatás, művelődés és vallásgyakorlás jogától. Akkor mi a helyzet a magyar–székely megosztás hangsúlyozásával, illetve a csángók anyanyelvű vallásgyakorlásával?

Ezt a kettős mércét erősíti az IRES hazafiságról szóló legutóbbi felmérése is, mely viszont következetesen románoknak nevezi a magyar és más nemzeti közösséghez tartozókat, illetve a román (!) hazához való viszonyulásukról szól. Teszi ezt úgy, hogy végig a román történelmi, művelődési személyiségeken keresztül méri a honfiúi büszkeséget! De erről bővebben az elkövetkező napokban.

Ami pedig a magyarországi román kisebbségi önkormányzatokban (is) jelentkező etnobiznisz jelenségét illeti, kétségtelen, hogy számos álromán használja ki a magyar kisebbségi törvény azon rendelkezését, hogy az államnak nincs lehetősége megkérdőjelezni a nemzeti hovatartozásra vonatkozó önbevallást és így sok olyan gazember is ellepte a kisebbségi önkormányzatokat, akik ezt csak anyagi haszonért teszik, semmi közük nem lévén az adott nemzeti közösséghez. Valóban szomorú, ha egy kisebbségi önkormányzatban nem az adott közösség nyelvén folyik a munka és tenni kellene ellene valamit. Ennél is szomorúbb, hogy sok esetben például erdélyi magyarok töltik fel a román kisebbségi önkormányzatokat! Ezért kár volt átköltözni, románnak otthon is lehetett volna lenni! Igaz, különpénz nem járna érte!  De történetesen elég közel álltam a forráshoz, amikor a kisebbségi törvény készült és élénken emlékszem arra, hogy a „többségi” szakértők véleménye ellenére pont a nemzeti közösségek képviselői tiltakoztak kézzel-lábbal a regisztráció ellen. Sőt, azzal vádolták az akkori kormányt (Antall József idején volt!), hogy újabb deportálásokhoz akarja előkészíteni a terepet azzal, hogy a kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatos választásokhoz előírta volna külön kisebbségi választói névjegyzékek összeállítását. Józanabb hangok már akkor figyelmeztettek arra, hogy névjegyzék hiányában kezelhetetlenné fog válni a helyzet, mint ahogy személy szerint én azt is hibásnak tartom, hogy a többségiek szavazzanak a kisebbségi önkormányzati jelöltekre. Sokkal inkább azt támogatnám, hogy névjegyzék alapján és az összes többi szavazástól eltérő időpontban kellene tartani ezeket a voksolásokat és a nemzeti közösségi névjegyzékek közötti vándorlást vagy tiltanám, vagy nagyon szigorú feltételekhez kötném. Amíg ez nem valósul meg, négyévente meg fognak ismétlődni a tavalyi cirkuszok és vádaskodások.

 

A továbbiakban három részletben közlöm az Adevărul 2011. február 9-i cikkének fordítását:

 

„250.000 románt elemi jogaitól fosztanak meg a Timok-völgyben”

 

Miként bánik Ukrajna a románokkal? És Szófia? Betartja Magyarország a románok védelmére tett ígéreteket? Milyen románnak lenni a Timok-völgyben? A Romániával szomszédos országokban élő csaknem egymillió román helyzete a legtöbb esetben gyászos.

A határon túli románokért felelős államtitkár, Eugen Tomac az adevărul.ro-nak adott interjújában kijelentette, Ukrajnában folytatódik a „szovjet óriástól örökölt” egyik, a román kisebbség ellen irányuló gyakorlat, Bulgáriában pedig a románoknak csak egy középiskolájuk és egy templomuk van Szófiában és „a dolgok eléggé aggasztók”.

A timok-völgyi románokról Tomac azt mondta, hogy csaknem 250.000 románt „fosztanak meg azon elemi jogoktól, melyeket egy demokratikus államnak biztosítania kell egy kisebbségnek”. Magyarországon pedig „abba a nehezen megérthető és elfogadható helyzetbe jutottunk, hogy az Önkormányzaton belül többet beszélnek magyarul, mint románul”.

Nemrég kijelentette, hogy a Besszarábia déli részén élő románok helyzete „riasztó”, mert Ukrajna a román lakosságot „elnemzetlenítő” és „asszimiláló” politikát folytat. Ezek súlyos szavak.

Én tennék egy lépést hátra és azt mondanám, az illusztris Nicolae Iorga azt mondta, Románia egy románok által lakott és románokkal körülvett ország. A helyzet nem sokat változott.

Ami a Besszarábia déli részén élő románokkal kapcsolatos kijelentéseimet illeti, a dolgok valóban rendkívül bonyolultak jelen pillanatban. Számomra nehéz az ezen térségbeli románokról beszélni, mert a véletlen úgy hozta, hogy e térség azon szerencsés románjainak egyike vagyok, akik úgy döntöttek, a román állam ösztöndíjasaiként Bukarestre jönnek tanulni és a véletlen úgy hozta, hogy ebbe a tisztségbe kerültem.

A dolgok eléggé durváknak tűnnek, amikor egy olyan valóságra ébredsz, amikor a román szó kimondása bátor tettet jelent. Ez történik ma Besszarábia déli részén. És ezt a saját tapasztalatomból mondom.

Olyan iskolában tanultam, ahol oktatják a román nyelvet, de nem létezik egy Románok történelme kurzus. Mindig, amikor felvetettem ezt a kérdést, a válasz az volt, hogy tanulni fogunk azon állam történelméről, ahol lakunk és a „Szülőföld történelmé”-ről, pontosan ez volt a kérdéses kurzus címe, amiben a szovjet történetírást terjesztették, mely szerint moldovaiak vagyunk, semmi közünk nincsen a Dunán túliakkal, holott a családom egy része Galacon (Galaţi) lakott.

Mindezek egy olyan valóság részei, mellyel az emberek ma is szembesülnek. A cári állam politikájában létezett egy állandó tendencia a többségi lakosság elnemzetlenítésére egész Besszarábia tartományban.

Hány román van Ukrajnában?

Még ha meg is osztják őket románokra és moldovaiakra, a számuk csaknem 500.000, tehát elég nagy.

Eltűnőben vannak?

Azon a településen születtem, ahol Alexandru Averescu marsall is. E térség románjai számára ő jelkép és nem fogadhattam el annak gondolatát, hogy egy ilyen személyiséget semmilyen formában ne népszerűsítsenek, vagy ne jelöljék ki a település jelképének az idősek, akik a hatóságoktól félve sokszor suttogva beszéltek.

Ez a félelem, sajnos, továbbra is létezik, mert bár Ukrajnában 1990 után voltak demokratikus változások, a román kisebbséggel szembeni ezen, a szovjet óriástól örökölt gyakorlat nem fejeződött be. És sajnálatos, hogy továbbra is létezik az ukrán hatóságok ezen tendenciája, hogy románokra és moldovaiakra osszák a román közösséget.

Ez azon okok egyike, melyek megnehezítik a kétoldalú párbeszédünket.

Ezt egy olyan román mondja önöknek, aki 16 évet élt e térségben és a ki továbbra is megőriz egy elég szoros kapcsolatot a régióval. (folyt. köv.)

 

Címkék: magyar román tomac román román drp román szerb román bolgár román ukrán

A bejegyzés trackback címe:

https://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr852650006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.