Ioan Bolovan történész válasza Marius Diaconescu cikkére.

 

 

 

Qui prodest? Újra Avram Iancuról

 

Viszonylag állandó olvasója vagyok a Historia folyóiratnak (is), de az idén májusi 113. szám nagy csalódást okozott nekem. Elsősorban az, hogy a címlapon, az Avram Iancut ábrázoló képpel a háttérben egy provokatív cím szerepelt: „Avram Iancu, hős, vagy gyilkos?”.

Természetesen, nagyon jól értem, hogy marketing-megfontolásokból, a közönség figyelmének felkeltése érdekében az újságok és a folyóiratok, néha még a szakkönyvek is és nemcsak azok olyan címeket kell tartalmazzanak, melyek vásárlásra és olvasásra késztetnek. De ebben az esetben úgy vélem, ez egy sajnálatos tévedés, egy teljesen rosszul megválasztott és helytelen megfogalmazás volt. A címlapon szereplő címet összekapcsolva az ezen számban Avram Iancuról szereplő két cikk egyikének alcímével (dr. Marius Diaconescu a Bukaresti Tudományegyetem Történelmi Kara egyetemi oktatójának anyagáról van szó), nevezetesen a «Néhány a románok által a „forradalom” idején elkövetett gyilkosságok közül»-lel, egy kevesebb történelmi kultúrával rendelkező olvasóban csak ez az eltorzított kép maradna meg az erdélyi románoknak az 1848–1849-es forradalom alatti egyik legfontosabb vezetőjéről. Így aztán Csibi Barna provokatív és felelőtlen gesztusa, aki idén március 15-én (így! helyesen: március 14-én – RS) jelképesen felakasztotta Avram Iancut és a szerkesztőség Marius Diaconescu úr cikkével kapcsolatos marketingstratégiája között nincs semmi különbség. Csak annyi történt, hogy még egyszer halálra ítéltük Avram Iancut!

Vélemányünk szerint az anyag alcímei, illetve Marius Diaconescu úr cikke 13 alfejezetének adott címek nem egy történésztől származnak. Nem származhatnak egy történésztől, mert néha nem esnek egybe a tartalommal, máskor pedig ha nem a becsületesség és szakmai szabályok hiányát, akkor legalábbis súlyos történelmi és történetírási hiányosságokat bizonyítanak! De a következőkben felhozok néhány ezzel kapcsolatos érvet.

A folyóirat olvasása közben az első értetlenség azzal volt kapcsolatos, hogy a továbbiakban kommentált Avram Iancuról szóló cikk szerzője olyan történész, aki nem igazán foglalkozott az 1848–1849-es évekkel, nevezetesen Marius Diaconescu úrról van szó. Ahogy azt hallgatói időszakából és aztán a Románia történelmi bibliográfiája (Bibliografia istorică a României) köteteiből, egy bármely történelemírásban referenciának számító és néhány évtizede a Román Akadémia kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézete által kiadott dolgozatból/eszközből tudom, Marius Diaconescu úr Erdély középkorának kutatója. Természetesen, egy középkorkutatónak senki sem tiltja meg, hogy más ókori, vagy újabb kori történelmi témákról dokumentálódjon és írjon. És néha azt jó eredményekkel is teheti, alapos tanulmányozások és a szakmai szabályok betartása alapján. Máskor azonban, főleg az érzékeny, kényes témákban, a felszínes olvasmányok a szakterületétől távolálló témákról érintőlegesen és meteorikusan írót megakadályozhatják abban, hogy igazán beleélje magát a kor szellemébe, hogy megérezze egy esemény, vagy személyiség mély értelmeit. Mert nem lehet nem megállapítani a „Román forradalom, vagy ellenforradalom Erdélyben 1848–1849-ben?” című első alfejezettől az „Avram Iancu öröksége – a politikai passzivitás” című utolsó alfejezetig a témával kapcsolatos dokumentálódás nyilvánvaló hiányát, a szerző egyfajta belemerevedését az ideologizáló dolgozatokba, mint Mihail Roller (a kommunista időszak meghatározó történetírója, akit a nemzeti alapon hamisítók ideológiai alapon történő hamisítással vádolnak! – RS) idejében! Marius Diaconescu úr Karl Marxot és Mihail Rollert követve ellenforradalmároknak minősíti mindazokat, akik 1848–1849-ben a magyar forradalom ellen harcoltak.

Ahogy én a jelen cikket értelmezem, Marius Diaconescu úr történelmi mítoszokat szándékozik szertefoszlatni, kliséket akar kijavítani, ítéleteket akar kiosztani, melyeket ő jogosaknak tart történelmi eseményekről és személyiségekről és ezáltal mítosztalanítsa Románia történelmét. Az első alfejezetből, a „Román forradalom, vagy ellenforradalom Erdélyben 1848–1849-ben?” címűből kiindulva mindenhol ilyenfajta megtisztítási kísérletekkel, egy olyan történész határozottságával és hozzáértésével osztogatott címkékkel találkozunk, aki mintha több évtizedet töltött volna el a kérdéses esemény tanulmányozásával, több ezer dokumentum, több tíz könyv és tanulmány prizmáján keresztül! Ennek megfelelően Marius Diaconescu úr határozottan kijelenti, hogy „Globális, átfogó szemszögből nézve a románok ellenforradalmat hajtottak végre, mert a régi osztrák abszolutista kormányzat eszközei voltak a magyar forradalom ellen.” (15. o.). Ezáltal a szerző eltagadja az erdélyi román nemzettől a jogot, hogy 1848-ban egyedül eljuthatott identitása tudatáig és a saját politikai, gazdasági, kulturális napirendje meghatározásáig. A fejlődés egész évtizedeit, az 1791-es Supplex Libellus Valachorum-tól, melyek egy tartalmas politikai és kulturális-ideológiai tevékenységet foglaltak magukba, ezáltal elhallgatják, vagy tudatosan figyelmen hagyják! Sajnálatos, hogy Marius Diaconescu úr megfeledkezett az e fejlődésről szóló jelentős bibliográfiáról, ami kötelező olvasmánya volt az egyetemen (David Prodan, Pompiliu Teodor, Keith Hitchins, Liviu Maior, Nicolae Bocşan, Ladislau Gyémánt stb.). Az 1848-as erdélyi román elit képes volt maga felmérni a történelmi pillanat egyediségét és a már néhány évtizede burkoltabban, vagy nyíltabban kifejtett célkitűzéseinek megfelelően cselekedni. A román vezetők a Balázsfalván 1848 májusában elfogadott nemzeti programba beleírták a jobbágyság felszámolását és a jobbágyok mindenféle kártérítés nélküli földhözjuttatását (ami a szociális kérdés azon évekbeli legradikálisabb programszerű kifejezése volt), a románok magyarokkal, székelyekkel és szászokkal való jogegyenlőségének elismerését, a polgári jogok és szabadságok bevezetését, mely követelések célja a gazdasági és kulturális haladás serkentése volt stb. Mindezek egy valóban forradalmi programot képeznek és ami semmiben sem marad alul a magyar forradalom 12 pontos programjával szemben és amit maguk a román vezetők dolgoztak ki rögtön azután, hogy a birodalomban kirobbant a forradalom. Ha Marius Diaconescu úrnak vannak bizonyítékai arra, hogy a Balázsfalván májusban elfogadott (és Simion Bărnuţiu által nagyvonalakban március végén ismertetett) programot Bécs javaslatára dolgozták ki és a románokat néhány nappal a forradalomnak a birodalomban történt kirobbanása után manipulálták, akkor hozza azokat nyilvánosságra, hogy ismerjem meg ezeket a „titkos” forrásokat én is, aki több mint két évtizede foglalkozom a forradalommal.

Amikor a magyar forradalmi kormány megtagadja majd megadni a románoknak a nemzeti függetlenséget, illetve a románok vezetői által kért egyenlőséget, 1848 őszén megkezdődik a polgárháború. Más szavakkal egy forradalom, a románoké, mely meg akarja valósítani az egész programját, konfliktusba kerül egy másik forradalommal, a magyarokéval, akik megtagadták a románoktól, a szerbektől, a horvátoktól a jogot a nemzeti identitás kinyilvánítására egy olyan korszakban, amit egyértelműen a nemzetekének neveznek! Miért nem a magyar forradalmat tartjuk ellenforradalomnak, ami Erdélyt illeti és sietünk csak a románok cselekedetét ellenforradalomnak minősíteni?!!! Csak a magyar vezetők akartak forradalmat, a románok vezetői vajon nem akartak szintén egy kormányzati rendszert és az anakronisztikus társadalmi-gazdasági kapcsolatokat újakra, haladókra cserélni? Azt hittem, hogy Mihail Roller 1948 utáni szomorú emlékű idői meghaltak, de úgy tűnik, hogy azzal a redukcionista móddal, ahogyan Marius Diaconescu úr az erdélyi románok 1848-as cselekedetét minősíti a sztálini korszak kellős közepén vagyunk, mert a történetírásban csak akkor minősítették ellenforradalomnak azt, amit az erdélyi románok 1848–1849-ben tettek. A szerző egész „erőfeszítése” alapján, mellyel azt akarja nekünk bebizonyítani, hogy csak a magyarok hajtottak végre 1848–1849-ben forradalmat, a románokat pedig, akik képtelenek voltak maguknak egy olyan programot rögzíteni, mellyel a meglévő rezsim megváltoztatását akarják, Bécs manipulálta és ellenforradalmat hajtottak végre, úgy vélem, hogy az ezen témával évtizedekig foglalkozó szakértőknek sürgősen fejet kell hajtaniuk Mariu Diaconescu úr forradalmi „tézisei” előtt, aki úgy tűnik, feltalálta a fazekaskereket.

Aztán meghökkentett az a virulencia, amivel a szerző támadást indított a Román Akadémia ellen a „Lecke a románok történelmének meghamisításáról a Román Akadémia támogatásával” alfejezetben. A szerző tagadja azt a tényt, hogy Avram Iancu a szülőfalujabeli, felsővidrai románokhoz a következő szavakkal szólt volna: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát”. Marius Diaconescu úr határozottan állítja: „Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot elmondta volna a falujabeli parasztok előtt!... A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igaznak kell lennie?!” (16-17. o.). Ha a szerző alaposan dokumentálódott volna, akkor erről az aspektusról számos beszámolóval találkozott volna. Több magyar tanú, akiket 1848 nyarán egy Kozma Pál által vezetett kormányzói bizottság hallgatott ki az Erdélyi Szigethegységben olyan dolgokat jelentett ki, melyek tanúsítják, hogy Iancu hasonló szavakkal szólt a mócokhoz: „A saját szememmel láttam a fiatal Avram Iancut a Topánfalván és Felsővidrán összegyűlt tömeghez beszélni, arra biztatva őket, hogy utolsó csepp vérükig védekezzenek”; egy másik tanú azt mondta Iancuról, hogy „úgy a szűk körű titkos gyűléseken, mint ahogy szokványos helyeken is kiejelentette, ő semmit sem kér a magyaroktól, ha pedig ezek nem fogják tisztességes módon megadni a nekik kijáró jogokat, akkor akár erőszakkal is meg fogja szerezni azokat”; vagy egy másik példa: „A fiatal Avram Iancu azt mondta még, hogy ha a magyarok nem fogadják el szépszóra ezeket a követeléseket, akkor ő erőszakkal fogja megszerezni; más alkalommal éppenséggel azt nyilatkozta, hogy ő semmit sem kér a magyartól, hanem mindent erőszakkal fog elvenni magának és a népének” (Revoluţia de la 1848. în Transilvania. Ancheta Kozma din Munţii Apuseni, coord. Gelu Neamţu, Ioan Bolovan, Kolozsvár, 1998, p. 94, 202, 221). Nem szükséges, hogy én legyek a Román Akadémia ügyvédje, melyre Marius Diaconescu úr mérgezett nyílakkal lő, hanem a cikk más aspektusaira szeretnék kitérni, melyeket kommentálni kell.

A «Néhány a románok „forradalom” alatti gyilkosságai közül» alfejezet tipikus a manipulálás szempontjából és a jövendőbeli kommunikációs tankönyvekben példaként lehet használni! Sőt, szakmaiatlan a modernista történészek céhe részéről, hogy a dolgokat úgy hagyják, ahogy ebben az alfejezetben szerepelnek, módosítás nélkül. Marius Diaconescu úr az előző alfejezetben arra figyelmeztet minket, hogy az 1848 őszi Erdélyben elkezdődött a románok és magyarok közti háború és hogy „a kivégzések kölcsönösek voltak, nem véve mást figyelembe, csak az etnikai hovatartozás és az egyik, vagy másik rezsimhez való hűség elveit”, az akkori hónapok Erdélyében meglévő helyzetet ahhoz hasonlítva, ami Boszniában és Horvátországban 1990 után történt! A szerző arról biztosít minket, hogy ezekben a kölcsönös gyilkossági esetekben „bármilyen statisztika, vagy mennyiségi értékelés felesleges. A dokumentumok nem készítenek statisztikákat, de a mennyiséget egyetlen szóban ki lehet fejezni: sok” (17. o.). Ám sajnos megfeledkezik arról, mit írt néhány sorral korábban és bemutat nekünk egy dokumentumot a magyarországi, esztergomi érseki levéltárból, ahol szabad utat enged a statisztikának, mert a dokumentum számszerűsíti a románok által a polgárháború egyik katonai epizódja idején Zalatnán megölt magyarok mennyiségét.

Amikor azonban a kölcsönös gyilkosságok példáiról van szó, Marius Diaconescu úrnak amnéziája van, mert csak a románok által a magyarok ellen elkövetett gyilkosságokról szóló dokumentumpéldákat mutat be nekünk. Ám az alfejezetet némiképpen olümposziasan fejezi be, valószínűleg egy megkérdőjelezhetetlen semlegesség érzetét kívánva kelteni bennünk: „Nem számít, hogy ki gyilkolt többet, a magyarok, vagy a románok. A kivégzések mindennaposak voltak és nem válnak becsületére egyik etnikumnak sem, sem a magyaroknak, sem a románoknak” (18.o.). Természetesen egyetértünk azzal, hogy az 1848–1849-es polgárháború ezen gyilkosságai egyik etnikumnak sem válnak a becsületére, mint ahogy a két világháború alatt a németek, franciák, britek, oroszok, japánok, amerikaiak stb. által elkövetett gyilkosságok sem válnak ezen etnikumok becsületére és nem szabad a mai utódokat hibáztatnuk az elődök tévedéseiért. De magadat tárgyilagosnak, egyenlő távolságot tartónak, mítoszokat és kliséket lerombolónak bemutatni akaró történészként önmagadat járatod le azzal, ha figyelmen kívül hagyod a románok ellene elkövetett gyilkosságokról szóló adatokat és melyek olyan történészek által közölt dokumentumkönyvekben és emlékiratokban szerepelnek, mint George Bariţiu, Silviu Dragomir, Liviu Maior, Nicolae Bocşan, Gelu Neamţu, Ioan Chindriş, Dumitru Suciu, Rudolf Gräf stb. (itt említem meg, hogy én magam is közöltem 2003-ban, dr. Adrian Onofreiuval együtt egy könyvet dokumentumokkal a magyarok által a naszódi határőr regiment övezetében okozott anyagi károkról és románok ellen elkövetett gyilkosságokról: Revoluţia de la 1848–1849 în zona regimentuliu grăniceresc năsăudean. Contribuţii istorice şi demografice, Kolozsvár, 2003, p. 282.). Diaconescu úrnak, hogy legalább a látszatát megőrizze a tárgyilagosságnak, tükröznie kellett volna néhány sort a fentebb említett történészek könyveiből is!

Az utolsó alfejezet, hogy némiképp feltegye a csúcsdíszt a Marius Diaconescu úr által ennyi misztifikálásból, zagyva kijelentésekből és látható szakirodalom-olvasási hiányból felépített tortára, Avram Iancu örökségeként a politikai passzivitást nevezi meg. Az erdélyi románok 1850 és 1918 közötti nemzeti emancipációs mozgalmának történelmével foglalkozó elismert szakértők egyike sem állított ilyesmit, a kérdéses jelenséget évtizedekig kutató román és külföldi történészek (Vasile Netea, Keith Hitchins, Liviu Maior, Simion Retegan stb.) dolgozataiban nem találunk ilyenfajta gondolatokat és értelmezéseket. Valószínűleg Marius Diaconescu úr most fedezte fel az égen a Holdat és a többi modernista történész még nem tud erről a fantasztikus felfedezésről! A szerzőnek meg kellett volna elégednie annak bemutatásával, hogy Avram Iancu az 1850-ben készült végrendeletében egész vagyonát a román nemzetre hagyta egy jogi akadémia/egyetem alapítására. De ő csakazértis forradalmi történész akar lenni.

Nyilvánvaló, hogy ezen anyag szerzője a szenzációt kereste és lehet, hogy sok olvasó számára ez sikerült is. Marius Diaconescu úr azonban megfeledkezett arról, hogy „Addig ne rombolj, míg nem építesz”. Azt várom, hogy előbb közöljön cikkeket szakfolyóiratokban, tematikus köteteket, vagy éppenséggel könyveket is az 1848–1849-es forradalomról és Avram Iancuról és aztán mondjon ki határozott ítéleteket. Hogy a folyóirat olvasói nem maradjanak a címlapon szereplő teljesen szerencsésen megválasztott megfogalmazással, hogy Avram Iancu sokkal inkább gyilkos volt, mint hős, itt egy idézetet fogok közölni egy Réthi Lajos által 1880-ban közölt cikkből: „de amelyik magyar család Iancu elé került, az boldognak tekinthette magát, a férfiak élete és a nők erénye egyaránt védelemben részesült” (Apud. Ioan Ranca, Avram Iancu pe baricadele Apusenilor. Relatări contemporane ale unor apropiaţi şi adversari, Marosvásárhely, 1996, p. 92). Valóban, az erdélyi polgárháború idején Iancu ismételten azt kérte a mócaitól, hogy a harcok alatt ne gyilkoljanak civileket, az alárendelt parancsnokoktól azt követelte, bíztassák a civileket arra, hogy templomokban keressenek menedéket a falvaikban zajló egyes katonai műveletek alatt.

Ha Avram Iancu gyilkos, magyarirtó lett volna, akkor nem hiszem, hogy a nagyváradi magyarok olyan nagy érdeklődéssel és szimpátiával vették volna körül, mint amikor a mócok vezetője 1850 elején Bécsbe indult, hogy csatlakozzon a császárral találkozni akaró románok küldöttségéhez: „Amilyen haraggal voltak a magyarok Iancu felkelése alatt, annyival jobban imádják most… Amikor felszált a hintóra, Iancu úr és Balint alig tudtak átjutni az összegyűlt népen, mely távozásakor egy zengő «Éljen»-t kiáltott” (Apud. Ioan Ranca, Avram Iancu pe baricadele Apusenilor. Relatări contemporane ale unor apropiaţi şi adversari, Marosvásárhely, 1996., p. 197–198). És bizonyára az illusztris Keith Hitchins amerikai történész (aki talán a legnevesebb és legilletékesebb külföldi történész, Románia történelmének ismerője) sem írt volna egy kiegyensúlyozott, de Avram Iancut dicsőitő cikket: „Sohasem kereste népe számára a szabadságot más nép rovására és sohasem szűnt meg a kölcsönös tiszteletet és együttműködést megjelölni a bármilyen felmerülő viták leghatékonyabb rendezésének útjaiként” (Apud. Keith Hitchins. „Avram Iancu şi revoluţia europeană de la 1848”, in vol. Keith Hitchins, Conştiinţă naţională şi acţiune politică la românii din Transilvania (1700–1868), Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1987., p. 153–154).

Ioan Bolovan

 

Forrás: http://www.historia.ro/exclusiv_web/general/articol/dosarul-historia-avram-iancu-starneste-dispute-istorici

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr12973199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.