A ma közölt második cikk valójában egy interjú, amit Stefan Wolff német etnikai konfliktus-szakértővel készítettek. Ha túl tudjuk tenni magunkat – és miért ne? – a néha naiv, néha voluntarista, néha „széplélek” megközelítéseken, akkor ez is érdekes olvasmány, mert képet adhat arról, mire számíthatunk nemzetközi téren.

Nem állítom, hogy ez az egyetlen vélemény, vannak ennél jobbak is, rosszabbak is, de talán nem haszontalan, ha néha ilyen szemüvegen keresztül is megvizsgáljuk magunkat. Persze tudva azt, hogy a dioptriák nem feltétlenül a legpontosabbak…

 

Stefan Wolff a székelységről: „82 hasonló helyzet van Európában és Oroszországban”

 

Mit gondol egy etnikai autonómiákban szakértő – sem nem magyar, sem nem román – Székelyföldről? A német Stefan Wolfftól, az etnikai konfliktusok megelőzésének szakértőjétől kérdeztem, aki a konfliktusok elsimításának különféle szakaszaiban vállalt szerepet Koszovóban, Moldovában, a Balkánon, a Szovjetunióban, Irakban, Észak-Írországban és más konfliktusövezetekben, hogy miként látja Székelyföld helyzetét.

Érv: A romániai magyarok kulturális és főleg a területi autonómiája több mint 20 éve heves közvitákat okoz. A román politikusok határozottan elutasítanak bármiféle autonomista tervet. A másik oldalon a magyar politikusok azt mondják, az autonómia nem jelent veszélyt Romániára, hanem csak a magyarok óhaja, hogy pénzügyileg prosperáljanak Erdélyben (főleg Kovásznában és Hargitában) és hogy megőrizzék kulturális értékeiket. A románok sem engednek, a magyarok sem elégednek meg a már meglévő jogokkal. Az etnikai madárijesztőt, főleg a választási időszakok környékén, előveszik a naftalinból azok, akik az erdélyi magyarok, vagy románok szavazatait akarják.

Az adevarul.ro egy etnikai konfliktusok megelőzésében illetékes személyt keresett, akit nem érintett meg a román–magyar láz, hogy „hideg fejjel” kommentálja az erdélyi románok és magyarok közötti kapcsolatokat, melyek gyakran nehezek és pánikolósak, amikor területi autonómiáról van szó. Interjút készítettem a német Stefan Wolf nemzetközi biztonsági professzorral.

„Nincs semmilyen ellentmondás az egységes állam és az autonómia között”

Talált-e, a világ valamely régiójában, a romániai magyarokéhoz hasonló helyzetet?

Stefan Wolff: Ezek az összehasonlítások elég nehezek. Ettől függetlenül egy sor példa van Európában, ahol az etno-lingvisztikai kisebbségek területi szempontból sűrűbben élnek és az autonómia valamilyen formáját kérik.

Egy kollégával nemrég közölt tanulmányban 82 ilyenfajta helyzetet azonosítottunk Európában (Oroszországot is belevettük). Katalóniától (Spanyolország) az oroszországi csecsenekig, a finnországi Aland-szigetektől a montenegrói albánokig a körülmények, a követelések, a konfliktusok és végkifejletek szintjeinek óriási spektrumát fogja megtalálni.

Általánosan alkalmazandó elvként nem javasolt figyelmen kívül hagyni a kisebbségek kéréseit, vagy megtiltani a már megszerzett és számukra annyira értékes jogaikat. Ugyanúgy nem szükséges mindent megadni, amit kérnek.

Véleményem szerint, a legfontosabb az, hogy a kisebbségeknek legyen egy olyan önkormányzati szintjük, ami lehetővé teszi, hogy maguk döntsenek az etnikai identitásukkal kapcsolatos ügyekben és a létezésük pénzügyi eszközeiről. Ugyanakkor ezeket a jogokat az állam egy általános jogi-politikai rendszerének keretében kell szavatolni.

Egy állam jogrendjének tiszteletben kell tartania és meg kellene engednie a különbségek meglétét és ha ez megtörténik, akkor a kisebbségeknek szintén kötelességük tiszteletben tartani az államot.

Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Ilyen körülmények között miként értelmezi a romániai magyarok Székelyföld területi autonómiára vonatkozó kéréseit?

Nincs semmilyen ellentmondás egy szuverén, független, egységes és oszthatatlan állam és az autonómia kérése, vagy létezése között. Valójában az autonómiák többsége egységes államokban létezik: Krím Ukrajnában, Aland-szigetek Finnországban, Grönland Dániában, Gagauzia Moldovában – válassza ki, amelyiket akarja.

Ön szerint a románoknak van valamilyen racionális, logikus okuk szélsőségességgel vádolni a magyarokat?

Ezt kívülről nem szeretném megítélni és saját tapasztalatomból tudom, hogy ilyenfajta konfliktusokban mindkét oldalon mindig megjelennek szélsőségek. A gond az, hogy a szélsőségesség marginális és elszigetelt elemként indul, de a többségi áramlattá válhat, ha hagyják kivirágozni, ha az elitek úgy érzik, politikai tőkét szerezhetnek a kihasználásából és amikor az emberek hinni kezdenek egy olyan retorikában, mely életük minden napi gondját valahogy összekapcsolja a másik fél „rossz” óhajaival.

Ha bedobsz néhány „történelmi bizonyítékot” bizonyos ellenséges viselkedésekre, akkor a feszültségek gyorsan elszabadulhatnak.

„A Magyarország–Románia kapcsolat nagyrészt az etnikai kapcsolatokkal esik egybe”

Miként látja a román–magyar kérdés megoldását?

Ez elég egyszerű. Az embereknek éretté kell válniuk. A románoknak el kell fogadniuk, hogy országukban bizonyos számú magyar etnikumú van, akik itt vannak és maradni szándékoznak, a magyaroknak pedig (a romániaiaknak és a magyarországiaknak) bele kell nyugodniuk abba, hogy a határok többé nem változnak.

Nem térhetünk vissza mindig a történelem szelektív értelmezéséhez, a szőrszálhasogatáshoz és aztán pedig egymásra mutogatunk.

A magyaroknak tiszteletben kell tartaniuk Románia alkotmányát, Románia alkotmányának pedig tiszteletben kell tartania a magyarok jogait – és nemcsak általában az emberi jogok absztrakt értelmében, hanem tiszteletben kell tartania a közösségre jellemző jogokat, mint amilyenek a kulturálisak, nyelviek stb.

Több mint 90 év telt el Trianon óta, csaknem 70 a második világháború vége óta és több mint 20 a kommunizmus bukása óta, léteznie kellene egy sokszínűséget megengedő demokráciának.

Ez azt jelenti, hogy MINDKÉT tábornak késznek kell lennie kompromisszumokat tenni és elfogadni a maximális igényeinél kevesebbet. Ha a felek egyike, vagy mindkettő ezt nem teszi meg, akkor a konfliktus megmarad és esetleg eszkalálódni fog.

A romániai magyarok kéréseit a magyar politikusok kreálják és tartják fenn mesterségesen, akik az etnikai zászlót lobogtatva akarnak szavazatokat szerezni. Egyetért ezzel?

Meglehet, hogy így van, persze. De ez vitatható stratégia lenne. Ez a forgatókönyv normálisan akkor jelenik meg, amikor egy pártnál több akarja képviselni a közösséget. Ebben az esetben az autonómia zászlójának lobogtatása a kisebbségnek szól („mi vagyunk a közösségünk legmegbízhatóbb képviselői”) és nem a többség ellen.

A romániai magyar etnikumúak esetében, gondolom, szintén számításba kell venni Magyarországot, mint tényezőt ebben a képletben. Nem azt mondom, hogy Budapest tudatosan táplálja a romániai magyar etnikumúak kéréseit, de nekem úgy tűnik, hogy az utóbbi 20 évben a Budapest és Románia közti kapcsolatokban a felemelkedések és a visszaesések nagyrészt egybeestek a romániai etnikumok közötti felemelkedésekkel és visszaesésekkel, a romlás motorja pedig néha a kétoldalú kapcsolat, néha belpolitikai volt.

Ha a magyarok az autonómia zászlóját lobogtatják (és még ha nem is teszik), ez néha nagyon megfelel egyes romániai politikusoknak és egyes román politikai pártoknak. Tehát az etnikai kártyát nemcsak a romániai magyarok játsszák ki. De hosszú távon senki sem nyer.

Harc a jelképekkel

Miként jellemezné egy magyar polgármester gesztusát, egy többségében magyarok által lakott városban, aki egy román személyiségről elnevezett utca nevét egy magyaréra cseréli le?

Haszontalannak. Nem annyira arról van szó, hogy az elnevezést egy román személyiség nevéRŐL változtatják meg, hanem sokkal inkább az a gond, hogy a nevet egy magyar személyiség nevéRE változtatják. Ez a döntés a korábbi helyzet tükörképét hozza létre és egy bizonyos érzéketlenséget bizonyít. Ha a felek egyikét sérti bizonyos nevek használata, akkor miért ne érezné ugyanezt a másik fél is?

Találni kellene egy semleges változatot és alaposan meg kellene magyarázni, miért változtatják meg egy utca nevét. Az egyik tábor számára így is elég nehéz „elveszíteni” egy utca nevét, ha annak az utcának nevét még egy sértőnek tartott névre is cserélik, ez egészen egyszerűen nyilvánvaló ostobaság és semmivel sem járul hozzá az etnikumok közötti együttéléshez és harmóniához.

Mit gondol az etnikai identitás szobrokkal, zászlókkal, utcanevekkel, nyilvános jelekkel történő meghatározásáról?

Ezen dolgok szimbolisztikája számít. Egy kulturális, nyelvi stb. szempontból különálló közösség tagjaiként az embereknek joguk van megnyilvánulni és fejleszteniük ezt az identitást, ez az igény pedig annál inkább hangsúlyosabb, minél inkább kisebbségi helyzetben vannak. A legtöbbször az egész egyetlen választásra szűkül: hogy a kisebbségi jelképeidet a többségé mellé helyezd, ne a helyükre.

Az etnikai konfliktusok által terhelt régiókban szerzett tapasztalat alapján mondjon legalább két példát, amikor egy zászló, egy szobor, vagy egy utca neve a többségi lakosság kisebbség általi megsértését jelentette (itt van egy kis zavar a kérdés és a válasz között, ugyanis a válasz a kisebbség többség általi megsértésére vonatkozik! – RS).

Egyetlen példát mondhatok: a Győzelem emlékműve és Mussolini domborműve Bozenben/Bolzanoban, Dél-Tirolban.

A dél-tiroli (autonóm tartomány Olaszország északi részén) német etnikai többség számára a két emlékmű a korábban az osztrák koronához tartozó ezen terület annektálásának és olaszosításának jelképét képviseli. Az olaszok számára az emlékművek sokkal inkább egy olasz identitási elemet jelentenek, mint a fasizmus jelképét.

Nemrégig ezek az emlékművek az olasz államhoz (Művelődésügyi Minisztérium) tartoztak, 2011 januárjától pedig Dél-Tirol németek által ellenőrzött kormányának rendelték alá őket.

Ám ahelyett, hogy azonnal lebontották volna, egy (mindkét etnikai csoporthoz tartozó tagokból álló) szakértői csoport azt a feladatot kapta, hogy találjon egy mindenkit kibékítő megoldást. Tudomásom szerint a bizottság még nem találta meg ezt a megoldást, de ahelyett, hogy ezeket az emlékműveket szétverték és rommá változtatták volna, a dolgok egy konszenzus felé haladnak, melynek során a lehető legkomolyabb és legfelelősebb módon és kontextusba helyezve nyilvánosan megmagyarázzák ezen emlékművek ügyét.

 

A szerkesztőség megjegyzése:

1. A bolzanoi Győzelem emlékművet 1928-ban építették Benito Mussolini fasiszta diktátor parancsára, az „első világháború mártírjai” számára. A Marcello Piancentini építész által tervezett emlékmű homlokzatán latinul ez áll: „Itt van az anyaország határa. Innentől kiindulva tanítottunk másokat nyelven, törvényen és kultúrán keresztül”. A fasizmus 1922-es elterjedése után Dél-Tirolban sor került egy német elemet eltávolító politikára.

2. Mussolini domborművét, Európa legnagyobb domborművét (36 méter hosszú és 5,5 miért magas) 1942-ben kezdték el és 1957-ben fejezték be. A mű a fasizmus első 20 olaszországi évéről emlékezik meg és a közepén Mussolini látható lóháton, alatta pedig az olasz fasizmus jelmondata, „Crede, obbedire, combattere” (Higgy, vesd alá magad és harcolj). A dombormű több Olaszországban 1945 után betiltott fasiszta szervezet nevét tartalmazza.

 

„Kinek van szüksége egy új Koszovóra?”

Mit tart nagyon fontosnak és kihangsúlyozandónak a román–magyar ügyben?

Ami a romániai helyzet megértéséhez létfontosságú az az, hogy a románok és magyarok közti kapcsolatok egyszerre kétoldalú és belpolitikai kérdést képeznek. Ezek a helyzetek a legnehezebben kezelhetők és a történelem tele van példákkal, amikor a dolgok nagyon súlyos fordulatot vettek és nagyon kevés eset van, amikor ezeket a helyzeteket jól kezelték.

Az a fontos, hogy tanuljunk a kudarcokból is és a sikerekből is. A kudarcoknak mindkét tábort arra kellene késztetniük, hogy tegyenek egy lépést hátra, gondolkodjanak még és találjanak konstruktívabb módozatokat bizonyos viták megoldására: kinek van szüksége egy újabb Dél-Oszétiára, egy újabb Abháziára, egy újabb Transzdnyeszterre, vagy egy új Koszovóra?

Egy még nyugtalanabb múlt ellenére Lengyelország, a lengyelországi németek és Németország találtak egy modus vivendi-t. Ezt azért tudták elérni, mert gyakran fájdalmas kompromisszumokat fogadtak el, vállaltak egy sor múltbéli hibát és mindenekelőtt a jövő felé tekintettel és azon gondolkodtak, mit tudnak együtt megvalósítani, ahelyett, hogy azon gondolkodnának, mit tudna mindegyik magának megvalósítani, a többiek ellenében.

Ionel Dancu

(2011. június 22., 07:33)

A cikk eredeti változata elérhető itt: http://www.adevarul.ro/actualitate/eveniment/Stefan-Wolff-Tinutul-Secuiesc-contradictie_0_503349986.html