Legutóbbi bejegyzésemben Dan Dungaciu volt moldovai elnöki tanácsadó erősen egyesüléspárti véleményét ismertettem a román–moldovai, vagy román–román viszonyról. Az, hogy ez utóbbi dilemma, vagyis, az, hogy a két párosításból melyik lesz érvényes a Románia és a Moldovai Köztársaság közötti viszonyra, az idő majd eldönti. Szerintem, még mindegyik lehetséges. Most azonban nem erről lesz szó.

Az előbb említett interjúhoz hasonlóan szintén a România liberă-ban jelent meg a következőkben közölt publicisztika, mely némileg árnyaltabban kezeli ezt a kérdést. Szerintem nem igényel különösebb kommentárt, bízom benne, hogy sikerül pontosabb képet rajzolnom erről a rendkívül bonyolult kérdésről. Azt hiszem, nekünk, magyaroknak is nagyon hasznosak azok a válaszok, amit a Prut két partján élők adnak a köztük lévő kapcsolatban felmerülő sok-sok kérdésre…

U. i.: Ha holnap lesz időm, írok egy bejegyzést a nagyobbik kormánypártról. Lehet, hogy már nem létezik?

 

Ki szereti a Moldovai Köztársaságot?

 

A Moldovai Köztársaság függetlensége kikiáltásának 20 évfordulóját ünnepelte. Nem várt ünnepélyességgel egy súlyos identitási gondokkal rendelkező országtól, egy olyan katonai parádéval, mely bevezette a katonák új egyenruháját is és egy új díszlépést is. Mindkettő – az egyenruhák és a díszlépés – jelképeit illetően közelebb áll a nyugati modellhez, mint a szovjet-oroszhoz.

Egy kisjenői tévé egy vicces himnuszt mutatott be, melyben az adó sztárjai azon kínlódnak, hogy elmondják Moldovának… szeretik. Szó szerint kínlódnak, az emberek próbálkoznak, próbálkoznak és nem sikerül nekik csak egy zavaros befejezés. A klip nagyon vicces, de a felszíni mulatozás alatt megérezhetsz egy mély szomorúságot, másképp mondva egy sírva nevetést, ami éppen magából a helyzetből indul ki: egyes embereknek miért lenne ennyire nehéz szeretniük országukat, vagy legalább nyilvánosan elismerniük, hogy szeretik? Az igazság az, hogy a moldovai társadalom továbbra is alapvető identitási törésvonalak mentén marad mélységesen megosztott: kik vagyunk? Egyesek azt válaszolják, hogy románok (sokkal kevesebben, mint ahogy azt mi, Bukaresten hinni szeretnénk).

Mások azt válaszolják, hogy moldovaiak, bármit is jelent ez. Mások egészen egyszerűen oroszajkúak és még csak nem is foglalkoztatja őket a téma, lélekben sokkal inkább Oroszországban élnek, mint egy olyan országban, mely több száz kilométerre van az orosz határtól (amikor Transzdnyeszterben jártak, egy ottani azt mesélte, hogy a transzdnyeszteriek csak akkor hallanak híreket Kisjenőről, amikor valami súlyos dolog történik és a téma bekerül a moszkvai tévék híradóiba). Mi egyesíti ezeket az embereket? Az igazság az, hogy nagyon kevés dolog. Voronin megpróbálta őket románellenességgel egyesíteni. A Kisjenőben „állampárti”-nak nevezett áramlat – mely terv a Moldovai Köztársaság államnak lojális polgárokat akart létrehozni – románellenességként akarta meghatározni a moldovaiságot. Csak részben sikerült. Voronin elvesztette a hatalmat és a moldovaisági formája hanyatlóban van. Ez nem jelenti azt, hogy a románpártiság virágzik. Ez egy Bukaresten állandóan jelenlévő tévedés: úgy gondoljuk, hogy ott két áramlat van: az Oroszország-párti és a Románia-párti. Ez a kép túlságosan leegyszerűsítő. Érdekes, hogy az utóbbi években kezd megszilárdulni egy olyan moldovaisági forma, mely nem a románizmus ellentéte, de nem is azonosul vele.

„Cristian, mi moldovaiak vagyunk, vagyis románok, fejezzük be ezeket a hülyeségeket, a moldovaiak egyértelműen románok. De ez nem jelenti azt, hogy egyesülni akarunk Romániával, megszoktuk, hogy van saját országunk”. Ezt mondta nekem nemrég Kisjenőben egy szimpatikus és az identitásról szóló összes vitába beleunt ember. Ez a fajta moldovaiság kezd dominánssá válni a közbeszéd szintjén, azt hiszem, a legjobban Vlad Filat és pártja fejezi ki a legjobban. Ez egy Európa-párti moldovaiság, mely igyekszik a Moldovai Köztársaságot az Európai Unióhoz közelíteni, Románia pedig egy szövetséges és kapu az EU felé, de már nem Anyaország. „Megszoktuk, hogy van saját országunk”, szerintem ez a kulcsmondat. A Moldovai Köztársaság sokkal inkább megszokás, mint terv. Van egy országunk, nem kell szeretnünk, de megszoktuk – nagyjából ez a logika. Vannak emberek, mint az a haverom, aki ezt mondta, akiknek elegük van abból, hogy erre a kérdésre válaszoljanak: kik vagyunk? Nem mintha nem lenne releváns, hanem egészen egyszerűen azért, mert sehova sem vezet. Ez az oka annak, hogy amikor Kisjenőbe megyek, szisztematikusan kerülöm az identitásvitákat. Csodásan együtt tudsz dolgozni a moldovaiakkal konkrét terveken, míg nem piszkálod őket arról szóló vitákkal, hogy kicsodák ők.

Most olvasom azokat a válaszokat, melyeket olyan moldovaiak adtak egy sor interjúra, akik megkapták a román állampolgárságot, vagy folyamodtak érte. Egy ezzel kapcsolatos jelentésen dolgozunk a Soros Alapítvány számára, mely jelentés megjelenését szeptemberre tervezik. Kollégáim, Claudia Silaghi, Alexandra Toderiţă és Lina Vdovii mélyinterjúkat készítettek ezekkel az emberekkel, akik úgy írták le az állampolgárság visszaszerzésének folyamatát, ahogy az a talajszinten, az ő szemszögükből látszik. Azt is megkérdeztük tőlük, milyen okokból vállalkoztak erre a bürokratikus folyamatra.

Köszönöm a Soros Alapítványnak, hogy lehetővé tette számomra a kutatás során kapott válaszok egy kis részének ismertetését. Előrelátható módon közülük sokan azt akarják, hogy Romániában dolgozhassanak, vagy utazhassanak, tisztán pragmatikus okaik vannak. Egy 65 éves könyvelőnő azt mondja nekünk: „Na és, ha 65 éves vagyok? Ha megkapom az útlevelet, talán én is elmegyek megnézni Olaszországot, megnézni az európai országokat, talán dolgozni fogok egy-két hónapot, mert én nagyon szorgos vagyok, öntözhetem a kertet, kapálhatok, gondozhatok egy beteget, bármi. Egyáltalán nem vagyok válogatós”. Egy másik idős nő: „A legfontosabb ok az volt, hogy a fiamnak Európába kellett mennie dolgozni, én pedig, hogy ne várjam, hogy ő jöjjön, úgy döntöttem, én is kérem az állampolgárság visszaszerzését. Most egyszerű, mindig, amikor hiányzik nekem, évente egyszer, könnyen elmehetek és nincs semmilyen gondom, elmegyek és találkozom a fiaimmal és az unokáimmal”.

Nyilvánvalóan, a Romániában tanulók az itt maradásukhoz készítik elő a terepet, hogy aztán könnyebben munkát találjanak (egy moldovai állampolgár alkalmazásához, aki közösségen kívüli, bizonyítanod kell a munkaerőhivatalban, hogy egy európai állampolgár nem tudja elfoglalni a kérdéses állást, tehát egyszerűbb lenne egy németet alkalmazni). De vannak elegen, akik az állampolgárság visszaszerzését egy egyéni egyesülési formának látják. „Román vagyok. 1938. június 28-án születtem és nincs semmi kétely bennem, hogy román vagyok. De még azok is románok, akik nem akkor születtek. Ebben az esetben nincsenek gondok, nem értem, egyesekben miért merül fel még ez a kérdés. Egyszerű, mint a jó napot. Román vagyok és punktum”. Vagy egy másik, szintén idős hölgy: „Szükségét éreztem, hogy valahogyan hivatalossá tegyem a kapcsolatot, az identitásomat, a románi státuszt.

Az volt az érzésem, hogy a román állampolgárság megkapásával az emberek könnyebben megértik, hogy ehhez a néphez tartoznak és némiképp megerősödik ez a kapcsolat a Prut két partján élő emberek között. Azt hittem, ha az itteni és nemcsak itteni oroszok látni fogják, hogy ennyi ember akarja az állampolgárságot, akkor békén fognak hagyni minket. Mintha bizonyítani akartam volna valakinek, hogy mi románok vagyunk, nem oroszok, vagy szovjetek”; „Románokból való román vagyok, az ükapám Erdélyből jött Besszarábiába, ezek voltunk és ezek leszünk örökké, ez is az ok, hogy a papírokban is román legyek. Kisjenőből vagyok, három évig Temesváron tanultam, most újra Kisjenőben vagyok”.

A kisjenői politikai, értelmiségi, társadalmi elit hozzászokott a Moldovai Köztársasághoz, az európais moldovaiságot gyakorolja. De az egyszerű ember szintjén ez nem nagyon érezhető. Válaszolóink közül egyesek éppenséggel ellenséges érzéseket táplálnak azon állammal szemben, ahol élnek, vagy amelyben születte: „Hogy ki tudjak menni, hogy a gyermekem ki tudjon menni. Miért, maradjunk itt, mint egy konzervben?”. Az egyik válaszoló pedig igazán meglepett egy pontosan ilyen értelmű nagyon bonyolult érveléssel: „Meg kellene érteniük, mit jelentett a Moldovai Köztársaság 2001-ben, amikor 18 éves voltam.

A hozzám hasonló 1983-ban születettek 1989-ben kezdték az iskolát, az elsők voltak, akik 40 évnyi cirill betűs írás után latin betűkkel írtak. Mi voltunk azok, akik az ábécés könyvet darabokban kaptuk az újságban otthon, postán. Az anya/nővér onnan vágta ki és könyvet csinált belőle. 2001-ben fejeztem be a középiskolát Bălţion, 2001 februárjában pedig a kommunisták 70 százalékkal megnyerték a választást. A korombeli fiatalok jó része számára az apokalipszis már nem metafora volt, hanem valóság. Ilyen körülmények között a független állam (nagyon vitatható), ENSZ-tag és a többi Moldovai Köztársaság számomra nem volt más, mint egy börtön. A jövőre vonatkozó terveimből semmi sem kötődött a Moldovai Köztársasághoz. Ezt annyira mélyen belém ivódott, hogy részemmé vált és még mindig az, ami ma komoly érzelmi gondokat okoz, amikor hazatérek. Számomra az a Moldovai Köztársaság, ahol születtem, nem azt az államnak nevezett társadalmi szerződést jelenti, hanem anyámat, apám emlékét, a nővéremet, a rokonokat, az otthoni földet, az ottani emlékeket. Ott nem éreztem magam szabadnak. Most tudom, hogy van egy menedékem: a román állampolgárság. Már nem vagyok a moldovai állampolgárság foglya”.

Nem akarok semmit sem mondani ezekkel a vallomásokkal. Nem hiszem, hogy a moldovaiaknak bárkitől is leckékre lenne szükségük. Elegük van azokból az emberekből, akik leckéket adnak nekik és a nagyobbik testvérük akar lenni, akár oroszokról, akár románokról van szó. A Moldovai Köztársaságot nehéz szeretni, az ottani embereknek pedig különféle stratégiáik vannak a kérdés kezelésére. Egyesek hozzászoktak, mások menekülnek tőle, egyesek megszokásból kötődnek hozzá, mások kívül találják meg kötődésük tárgyát, a legtöbben pedig csak azt akarják, hogy jó legyen nekik. Mi egyesítheti őket (egymással)? Csak az európai terv és csak így segíthetünk nekik. De erről már írtam és még írni fogok. Boldog születésnapot moldovaiak!

Cristian Ghinea, az Európai Politikák Román Központjának igazgatója

(Forrás: România liberă, 2011. augusztus 31.)

 

 

Címkék: moldova egyesülés román román

A bejegyzés trackback címe:

https://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr933200655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.