Dákokról szóló sorozatom ezen részében egy interjú olvasható Alexandru Vulpeval, a Vasile Pârvan Régészeti Intézet igazgatójával.
Újra kellene tárgyalni a „dák őseink” kifejezést
Interjú Vasile Vulpeval, a Vasile Pârvan Régészeti Intézet igazgatójával
Professzor úr, kik a dákok? Mit tudunk róluk? Őseinknek tekinthetjük őket?
Újra kellene tárgyalni ezt a kifejezést, hogy „dák őseink”. Persze, a dákokat bizonyos szemszögből nézve az őseinknek tekinthetjük. De iszonyatosan eltúlozták a dolgot. Genetikai, biológiai szempontból biztosan az őseink. Minden nép, mely megfordult e vidéken, legalább egy kis genetikai nyomot hátrahagyott és méginkább a géta-dákok, akiket meghódítottak a rómaiak.
„A két dák‑római háború után a helyi lakosság túlnyomórészt nőnemű volt”
Ennek ellenére más esetekhez viszonyítva, mint amilyen a keltáké, vagy akár a germánoké is, a hátrahagyott nyom – véleményem szerint – nálunk vékonyabb volt, mint máshol. Az egyik fő ok az, hogy a helyi lakosságot rendkívül erős behatás érte a római megszállás után. Nemcsak abban az értelemben, hogy egyeseket elvittek rabszolgának, hanem azért is, mert a háborút túlélő dák harcosok közül sokaknak választaniuk kellett a rabszolgaság, vagy a római kisegítő csapatokba való besorozás között. Ezeket a kisegítő csapatokat, melyek szinte teljes mértékben dákokból álltak, Dáciától minél messzebbre helyezték át. Vannak dokumentumaink, bizonyos cserepeken talált graffittik, melyeket egy fiatalabb kolléga, Dan Dana tanulmányozott, melyek megerősítik ilyenfajta egységek jelenlétét Felső-Egyiptomban. Más hasonló, itt létrehozott egységeket Mauritániába, vagy éppenséggel Britanniába helyeztek át. Miután felszabadultak a hadseregből, egyesek talán visszatértek, erről nincs tudomásunk. Legnagyobb részük azonban ott maradt, ahol az egység állomásozott. Mindenesetre világos, hogy a helyi lakosság túlnyomórészt nőnemű volt a két dák‑római háború után. Ez, ahogy az természetes volt, a gyors elromanizáláshoz vezetett. Így tehát mindenképpen beszélhetünk egy biológiai génről, ami a géta-dák lakosságtól származik. Még az amerikai kontinensen is, ahol az amerikai indián lakosságokat elűzték, egy genetikai nyom akkor is megmaradt. Ez a legjobban a mexikói lakosságon látszik: katolikusak, spanyolul beszélnek, de ha megnézzük az arcukat, akkor látható, hogy Montezuma utódai. Hogy van-e még bármi közük hozzá, az más kérdés. Nagyjából így kellene tekintenünk nekünk is a géta-dák ősök ügyére, mely fogalom és történet sokkal inkább politikai, nacionalista, mint tudományos beütésű.
Alapjában véve mit is jelent az, hogy ős? Mi azt sem tudjuk igazán, hogy a románok hogy jöttek létre. Véleményem szerint, a román nép történelmét még nem írták meg. Amivel rendelkezünk az az ezen országot vezető elitek (uralkodók, fejedelmek, királyok, nemesek stb.) történelme, de azoknak az aurelianusi kivonulás után hátramaradt juhászoknak a történetét nehéz írásban visszaadni; mert nincsenek és nem is lesznek dokumentumok. Voltaképpen kit érdekelnek olyan lakosságok, melyek olyan területeken maradtak, melyekhez a túlélési kényszer, az anyagi fennmaradás megteremtése kötötte őket? Nekem az a véleményem, hogy elsősorban a Kárpátok hegyláncához szorosan kötődő pásztorok népe voltunk és ezen életmódunkkal biztosítottuk az itt megfordult összes etnikum táplálékát. Ez a domborzati forma, a jellemző tájképével biztosított kontinuitásunkat e helyen. Vannak, akik azt mondják, hogy ezt a tézist dokumentumok nem támasztják alá, hogy ez csak egy gondolatgyakorlat. Azért bármit nem lehet elképzelni! Úgy hiszem, ez a leghihetőbb forgatókönyv.
Ebben az esetben a dolgokat a kulturális antropológián keresztül kell nézni. Ugyanez érvényes a géta-dák civilizációra is, amiből nem sok minden maradt fenn. Minden vallási műemléket, az erődítményeket, a várakat, melyek az elitek kultúráját képviselték, a rómaiak megsemmisítették. Lényegében a ma ismert szentélyek régészeti nyomai csak az alapjaik. A géta-dák kultúra ezen jelképeit a rómaiak eltörölték, az eliteknek pedig választaniuk kellett: egyesek átálltak a rómaiak oldalára, mások pedig Decebal sorsában osztoztak. Mindazokat, akik lojálisak maradtak a dák királynak kiirtották, a lakosságot pedig rabszolgává tették, a többséget pedig besorozták a római kisegítő hadseregekbe. A birodalom gyakorlatához tartozott, más meghódított lakosságokkal is ezt tették. Különben hazánk területén feliratok vannak mindenféle cohortes-ekről (egy légió 500 katonából álló alegysége – a szerz.) és alae-kről (kiegészítő lovas csapatok – a szerz.), mint amilyen a Britanorum, a Hispanorum, a Thracorum és sok más.
„Burebistaról sokkal többet tudunk a dionüszoszi feliratból, mint az összes többi forrásból”
Milyen forrásaink vannak a római megszállás előtti dák történelemről?
A dákok történelmére vonatkozó források, sajnos, elvesztek, vagy részlegesen maradtak ránk bizonyos csonkolt formákban, amit egy kicsit bizarrnak is tartok; ebben a helyzetben van az összes irodalmi forrás, melyek nemcsak részletekről számoltak be a géta-dákok hatalmának ezen növekedéséről és expanziójáról, de a dák‑római háborúkat is rendkívül részletesen ismertették. Vegyük például a híres görög származású római írót, Dio Cassiust, akinek a műveinek több mint fele megmaradt. Ennek ellenére a Traianus császár dáciai harcait bemutató fejezete mára holmi nyomorúságos összefoglalásként maradtak meg, melyeket Joannes Zonaras (XII. századi bizánci krónikás és teológus – a szerz.) és Xiphilinius (XI. századi Konstantinápolyban élő szerzetes – a szerz.) készítettek.
Ismert, például, a Traianus által a második dák‑római háború befejezésére és Dácia integrálására kifejtett rendkívüli erőfeszítése, de mindezekről csak néhány sor maradt fenn, melyekben az áll, hogy kíméletlen háború volt, amit a császár „inkább bölcsességgel, mint hévvel folytatott le”. 12, ha nem több légiót mozgósítottak, plusz kiegészítő csapatokat, ami a rómaiak történelmében ritka erőcsoportosítás volt. És annak ellenére, hogy ez a háború rendkívül fontos volt, miért nincs semmilyen információnk?! Bár egyértelműen tudjuk, hogy egy csomó szerző beszámolt ezekről az eseményekről. Aztán Iulius Cezar De Bello Gallico-ja mintájára maga Traianus is megírta a De Bello Dacico-t, amiből csak egy egyszerű mondat maradt meg, egy szikár, egyszerű, katonás stílus mintájaként: „Inde Berzobim, deinde Aixim processimus” (Tehát elmentem Berzobisba, majd Aixisba – a szerz.). Ez a mondat Priscianusnál, egy Juszticiánusz császár korabeli (527‑565) bizánci gramatikusnál maradt meg, aki ezt a csúnya stílus példájaként említi, Iulius Cezar munkájával hasonlítva össze. De Traianus nem író, hanem egy kitűnő parancsnok volt.
Dión Krüszosztomos (kb. 40 – kb. 120) eredeti munkája, a Getika szintén nem maradt fenn, hanem azt csak egy későbbi, VI. századi, Iordanes szűrőjén keresztül ismerjük, aki, bár elmond bizonyos érdekes dolgot, semmi pontosat nem említ azokról a háborúkról, amelyekben a dákokat legyőzték. Nem tudjuk, mi az oka ennek a hiánynak. Iordanes két művet írt: Romana és Getica. Az első a rómaiak történelme és ebben szó van Traianus Dácia feletti győzelméről, a második pedig, amiben a gétákat összetéveszti a gótokkal, csak a győzelmeiket említi. Említést kap Burebista, ahogy ő írja, Burvista, említést tesz Deceneuról, említést tesz Fuscus római tábornok vereségéről Domitianus császár (81-96) idejéből, de egyetlen szó sincs Dácia rómaiak általi meghódításáról. Ez egy érdekes aspektus, mert ugyanezen szerző, a másik művében – a Romana-ban – megemlíti Traianus háborúit. Ezért figyelembe kell vennünk a nekünk információkkal szolgálók mentalitását és ideológiáját és milyen érdek vezérelte őket, amikor ezeket a műveket írták. Az igazságot sokszor eltorzítják, hogy megfeleljen bizonyos politikai és propagandisztikus jellegű elvárásoknak.
Ezért Burebistaról sokkal többet tudunk a dionüszoszi (Balcic – a bulgáriai Balcsik) feliratból, mint az összes többi forrásból. Ebből a Burebistaval egykorú forrásból megértjük tekintélye jelentőségét; Burebista a legnagyobb királynak mondja magát, aki uralta a Dunától északra és délre lévő területeket.
Létezett, vagy sem a Kr. e. II. századben egy Burebistahoz hasonló nevű király?
A „Burebista” név tulajdonnév, vagy köznév? Ennek a dák királynak a neve, vagy egy olyan név, ami a géta-dákok nyelvében törzsfőnököt, vagy királyt jelöl?
Nem tudunk egyértelmű választ adni. A római történelem egyik szövegében, amit a görög források alapján Trogus Pompelius (Kr. e. I. századi római történész – a szerz.) írt meg ez áll: „a dákok hatalmának növekedése Rubobostes király révén”. A gond az, hogy a teljes szöveg eltűnt és csak egy Kr. u. II. században Iustinus által készített összefoglalással rendelkezünk. Ezen kívül létezik egy tartalomjegyzék Trogus könyvéről, amit egy ismeretlen készített és amit Iustinus egyik kéziratának összefoglalásához csatoltak. Úgy tűnik, hogy az eredeti szöveg, a XXXII. kötet Rubobostes dákjainak kérdéses fejlődésére vonatkozó információkat tartalmazott, ám Iustinus összefoglalója inkább csak az anekdotákat és a moralizáló jellegű tényeket tartotta meg, mint a történelmi adatokat és eseményeket. Különben Rubobostes említése csak az ismeretlen által írt tartalomjegyzékben szerepel, az összefoglaló szövege csak egy anekdotát említve, amiben a dákokat megbünteti királyuk, Oroles, mert vereséget szenvedtek a basztarnáktól és hogy „a dákok a géták egy sarja is”. Ebből aztán egész vita kerekedett, hogy létezett-e a Kr. e. II. században ez a Rubobostes, Burobostes, Burebista metatézises torzulása-e, vagy Trogus valószínűleg egy olyan eseményt említett, ami a nagy Burebista idején történt, a Kr. e. I. században?
Nagyon erős érveket hoztak fel az egyik és a másik oldalon is. Constantin Daicoviciu, Rudolf Werner, Carl Brandis úgy tartották, természetes dolog, hogy létezhetett egy Rubobostes nevű dák király és hogy a dákok hatalmának azon növekedései valóban a Kr. e. II. században történtek, csaknem 100 évvel Burebista király előtt, aki Iulius Cezarral egyazon évben, Kr. e. 44-ben halt meg. Hasonlóképpen régészeti téren azt tapasztaljuk, hogy a géta-dák anyagi kultúra kezdete, ahogy azt ma ismerjük, éppen a Kr. e. II. században kezdődött, Kr. e. 150 környékén. Az említett kutatók szerint feltételezhető, hogy a Kr. e. II. század első felében létezett egy Burebistahoz hasonló nevű király. Annak semmi jelentősége, hogy Rubobostesnek, vagy Burobostesnek hívták. Akár egy „I. Burebista” is lehetett!
Ám azokat sem lehet figyelmen kívül hagyni, akik ellenérveket hoznak fel azzal szemben, hgoy létezett egy dák király a Kr. e. II. században. Ők azt mondják, lehetetlen, hogy egy ilyen jelentőségű királyt, mint Buro-Rubobostes ne említsen egy másik forrás is, míg Burebistat több forrás is említi. A vita távolról sem oldódott meg és csak egy új, a dionüszoszihoz hasonló felirat tisztázná, vagy változtathatná meg teljesen a Burebistaról alkotott elképzelésünket.
Azt sem tudjuk, hogy hol volt a hatalmi központja. Egész vita van fővárosáról, hogy ez a Szászvárosi-havasok térségében volt-e, vagy Argedavan, ami biztosan a Kárpátoktól délre volt, de pontosan nem tudjuk, hogy hol (talán Popeştinél, Mihăileştinél az Argyas – Argeş – mentén, vagy talán máshol, Dobrudzsában). Az a tény, hogy Burebista első katonai akciója valószínűleg a nyugat felől érkező kelták ellen zajlott, megerősítené azt, hogy hatalma Erdélyben volt, bár a szövegek inkább azt sugallják, hogy a Kárpátoktól délről származik még akkor is, ha akkoriban gyakran összekeverték a gétákat a dákokkal. Burebista géta származását Sztrabón említi (görög történész és földrajztudós, Kr. e. 63‑24. – a szerz.). De ugyanő azon szerzők egyike, akik azt írják, hogy a dákok és a géták nem egyazon nép, holott ugyanaz volt a nyelvük.
„A jelenlegi dokumentumok a balti-szláv nyelvekkel való rokonságot mutatnak”
Miként tudjuk megkülönböztetni őket? Ki említi őket először külön?
Sztrabón végzi elsőként ezt a határozott különbségtételt: a géták az Istros (Duna) alsó szakaszán, a dákok a felsőn élnek. De szintén Sztrabón mondja, hogy a gétáknak azonos nyelvük volt a dákokkal és szintén ő, ugyanabban a könyvben azt írja, hogy a géták nyelve azonos volt a trákokéval. Ezt a megjegyzést fenntartással kell kezelni, mert egy görögtől származik és nem egy olyan személytől, aki beszéli ezen nyelvek valamelyikét. A nyelvek valószínűleg nagyfokú rokonságot mutattak, de nem voltak egy és ugyanazok. Nincsenek dokumentumaink, de ezeket a dolgokból a más helyeken lévő anaológiák révén megérthetjük. A trák nyelvekről nagyon keveset tudunk. A meglévő dokumentumok a balti-szláv nyelvekkel mutatnak rokonságot – ez az én véleményem. Egyesek, akik többé nem akarnak szlávokról hallani, más eredetet keresnek a Burebista és Decebal alattvalói által beszélt nyelvjárásoknak, vagy nyelveknek. Nincs hova eljutniuk, mert nincsenek érveik. Ami a rendelkezésünkre áll, az a balti-szláv csoport felé vezet minket. Úgy vélhetjük, hogy a géták, a dákok nyelve – egy bizonyos pontig a trákokéval együtt – egy közös csoportot, egy balti-szláv ágat képezett.
Akkor mi van a román nyelvben meglévő kb. 200 géta-dák szóval: brânză (túró – PZS), barză (gólya – PZS), viezure (borz – PZS), mânz (csikó – PZS)…?
Az az érv, hogy azok géta-dák eredetűek, a hipotetikus etimológia területéhez tartozik. Azt tudjuk, hogy a román nyelvben van csaknem 200 szó, melyeknek nincs egyértelműen megmagyarázható eredetük. Nem ismerjük az etimológiájukat; ez nem jelenti azt, hogy automatikusan géta-dákok. Elfogadható, hogy azt higgyük, legalább egy részük származhatnak a géta-dák szubsztrátumból. Ám ezt miként lehet bizonyítani? Ezek a dolgok nagyon bonyolultak, mert tudományosan nem tudsz egyértelműen bizonyítani. Ez nem gátol meg egyeseket abban, hogy mindenféle találgatásokba bocsátkozzanak.
Megemlíthetünk egy háttérben maradt dolgot, nevezetesen egy információt Iustinianus császár idejéből (527-565), miszerint egy balkáni trák lakosság, a bessek még mindig a saját nyelvét beszéli, a lingva bessorum-ot. E lakosság egy részét Iustinianus idején áttelepítették a Sínai-hegyre, a Szent Katalin kolostorba. 25 évvel ezelőtt felfedeztek egy ládányi kéziratot és ezen dokumentumok tartalma bennünket is érinthet. Hallomásom szerint, amit a dokumentumokat tanulmányozóktól tudok, vannak szláv nyelvű szövegek is. Meg kellene nézni, hogy valóban ószlávról van-e szó, nem pedig netán bessről. Ha az ottani bessek hagytak valami írásos emléket és az a valami megmaradt, akkor teljesen megváltozhat az elképzelésünk a trák nyelvekről, arról, hogy közeálltak-e és mennyire a balti-szláv nyelvek családjához.
Tehát az egyesek által felvetett hipotézis, mely szerint a dákok latinul beszéltek és állítólag közvetlenül szót értettek a rómaiakkal az spekuláció?
Nincs semmilyen alapja. A dákok a trák nyelvek családjába tartozó nyelvet beszéltek.
„Az összes akkori népességnél az átlagos magasság sokkal kisebb volt, mint a maiaknál”
Hogyan néztek ki a dákok? A görögökhöz álltak közelebb, vagy a germánokhoz?
Elsősorban figyelemben kell vennünk, hogy úgy a görögöknek, mint ahogy a rómaiaknak is sötétebb bőrük volt. Ezáltal mindenki, aki földközi térség északi határán volt, szőkének tűnt. Valóban vannak olyan információk, melyek szerint a trákok szőkék voltak, de éppen a klisék és a szerzők érzékelése miatt nehéz megmondani. A magasságot illetően tudjuk, hogy az általunk ismert földközi népességek átlaga nagyjából 1,60 volt. A többi népesség esetében az utalások főleg a trákok és a germánok közül kiválasztott gladiátorokra vonatkoznak. Ám a kiválasztási kritérium a legtermetesebbeket érintette. Ez nem jelenti, hogy mind ilyenek voltak. Sokkal pontosabb lenne egy antropológiai bizonyítás. Sajnos, nagyon kevés csontvázunk van. A dákok hamvasztásos temetkezést gyakoroltak és nincs ilyenfajta bizonyítékunk. Általában, kevés kivétellel, az összes akkori populáció átlagmagassága kisebb volt, mint a maiaké. Ennek fő oka a modern kori ipari fejlődés, ami a csecsemőmirigy agresszívebb működéséhez vezetett.
A régészeti információk alapján milyennek képzelhetjük el egy dák házát?
Itt figyelembe kell vennünk a fa fontosságát az építkezésben. A dákok háza elsősorban fából állt, nem különböztek túlságosan a hagyományos máramarosi házaktól, melyeket most a máramarosszigeti múzeumban lehet látni. Ahol létezett tölgyfa, ott a házakat ebből az anyagból készítették és nagyon sokáig bírhatták. A jelenlegi etnográfia olyan házakat is ismer, melyek 1700 körül épültek és még mindig használhatók. Ezen kívül egy ház megépítéséhez sokszor a lerombolt ház anyagát használták fel. Így egy tölgyfából megépített ház néhány évszázadig fennmaradhatott, de itt nehezen megoldható gondjaink vannak. Ha a falut felgyújtották úgy, hogy megmaradt a tűz nyoma, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy semmi sem maradt. A fa rendkívül gyorsan megrohad, ha nem tartják karban, főleg, ha növényzet lepi el. Ez könnyen megfigyelhető az esztenákon; ha elhagyják őket és a környékbeli erdők bekebelezik, nem maradnak fenn 100 évnél tovább és régészként már semmit sem találsz, semmi sem késztet ásásra.
„A géta-dákok házait a régi paraszti házakhoz hasonlíthatjuk”
Ha a település lakói használtak kerámiát, vagy fémet, akkor találunk nyomokat, de a házak nyomait nem. A géta-dákok esetében a kerámia a II. századtól vált köznapivá, nagyrészt a déli és a délnyugati, különösen a földközi világ civilizációi hatására. Ám meg kell néznünk azt is, mi volt a kerámia funkciója. A fa kultúráját gyakorlók a kerámiát nagyrészt reprezentációs formaként használták, ahogy a mai román használja: Máramarosban, például, szép tányérokat helyeznek el a falon. Nem esznek belőlük. A fatálból esznek, ami a civilizációval együtt eltűnik. Még a szintén fából készült szegek is eltűnnek.
Ha a házakat nem erősítik meg agyaggal és nem gyújtották fel őket, nem hagynak nyomot. A nagy településeken általában találunk agyaggal megerősített házakat. Itt, Plopeştien, Bukarest mellett találtunk agyaggal töltött rőzséből készült házakat, melyek felégetés után lehetővé tették, hogy a falakat 40 és valamennyi centiméter magasságig nyomon követhessük. Az egyik popeşti-i ház, amit az 50-es években ástam ki, pontosan úgy nézett ki, mint amelyikben laktunk: két szoba, középen egy folyosó és az előtérben egy tornác. Ezen a területen, egészen a beton és a korszerű téglák megjelenéséig nem történt fejlődés. 1974-ben Romániába érkezett egy német kolléga. Együtt elmentünk Máramarosba és akkor ő valami olyat mondott nekem, ami nagyon jól kiegészíti ezt a bizonyítási eljárást: „Mintha a XII. századi Németországban lennék. Minden pillanatban azt várom, hgoy a domb mögül előbukkan a Heidelberg kastély”.
Tehát a géta-dákok házait a parasztok régi lakóhelyeihez hasonlíthatjuk, beleértve a kunyhókat.
„Volt egy papi kaszt és egy nemesi kaszt, melyek viseletükben elkülönültek a harcosok nagy tömegétől”
Milyen információkkal rendelkezünk a társadalmi-hierarchiai szerveződésről?
Van néhány információnk és úgy hiszem, elég teljesek, hogy elmondhassuk, volt egy papi kaszt és egy nemesi kaszt, melyek viseletükben elkülönültek a harcosok nagy tömegétől. Voltak különbségek a viseletben és a kucsmájuk formájában. Burebistat és Decebalt valóban királyoknak lehet tekinteni, akik választottak, vagy örökléssel kerültek ebbe a tisztségbe. Már nem tekintheted őket törzsfőnököknek. Persze, törzsek a görögöknél is, a rómaiaknál is, a zsidóknál is voltak. Ott van Izrael 12 törzse. A hagyomány megmaradt, de egy vaskori törzset nem lehet egy új kőkori törzshöz hasonlítani. Az világos, hogy a hierarchia már jól kiépített volt a Burebista‑Decebal korszakban.
Hasonlóképpen kiemelkedik egy papi kaszt, melynek visszhangja megmaradt a júdeai származású római történész, Flavius Iosephus szövegeiben, aki az esszénusokat a dákok többségéhez, pleistoi, hasonlítja, ami első látásra abszurditásnak tűnik. Ennek ellenére a héber nyelv szakértői arra hívták fel a figyelmemet, hogy a plestoi kifejezést (a legtöbben) a héber nyelvben ha rabim-nak fordítják, ami a legjobbakat is jelenti (a régi héber nyelvben nincsen felsőfok). Flavius Iosephus, aki jól ismerte az esszénusokat többséget mondott, de a legjobbak-ra utalt, ahogy magukat az esszénusok látták, akik Sádok fiainak mondták magukat.
Az esszénusok egy vallási szektát is alkottak, tehát milyen következtetést vonhatunk le ebből a dákok vallásáról?
A dákok vallásos viselkedését egyrészről Flavius Iosephus az esszénusokéhoz, másrészről Hérodotosz a pitagoraszi kultuszhoz hasonlítja. A Hérodotosz korabeli géták nem beszéltek Pitagoraszról, de az őket nem értő görögök kultuszukat Pitagoraszhoz hasonlították. Hérodotosz ezen említése – akár csak tőle származott, akár más szerzőktől is, például Hellanikosztól, aki Hérodotosz kortársa és ugyanazt mondja Zalmoxisról – aztán egészen a római korszakig átvették és a középkorig fennmaradt. Ez az egész kapcsolat a géták és a pitagorasziak között találgatásokra adott okot a mi korunkban.
„Dácia politeista volt, véres rítusokkal, a kereszténység pedig csak a rómaiakkal együtt érkezett”
Gyakorlatilag mit tudunk a géta-dákok vallásáról, a sokkal inkább a görög elképzelésekből származó dolgokon kívül?
Nem tudjuk kizárni a görög elképzeléseket és implicit módon a görögök által írt forrásokat. Tehát két forrásunk van. Egyrészről a görögök elképzelései, amit óvatosan kell kezelni, de az világos, hogy létezett egy speciális Zalmoxis-kultusz. Talán ebben a kultuszban sem hinnék, ha 1959-ben nem bukkant volna fel a Zalmodegikos géta királlyal kapcsolatos felirat. Tehát ez a személy valóban létezett, arról meg lehet vitázni, hogy isten, vagy nem; Hérodotosz alkotóként írja le. Nehéz kideríteni, miként hasonlították Pitagoraszhoz. A géták már szerepeltek Szofoklész egyik tragédiájában. Tehát van egy részről ez a kép, mely később más szerzőknél felerősödött és ami – mint látjuk – eljutott Iosephus korszakáig, ő pedig felállítja az említett párhuzamot. Az ezen források által kiváltott összes vitán túl, az biztos, hogy létezett egy papi kaszt egy sor rituáléval, az aszkézis pedig biztosan ezek egyike volt. Nem tudjuk, milyen formában: csak bizonyos élelmektől és/vagy szexuális viszonyoktól való tartózkodás volt-e, vagy ennél több.
A második forrás a régészet, de van egy datálási gond. Az irodalmi források Hérodotosz korszakára utalnak, a Kr. e. V. századra, a legrégebbi régészeti leletek pedig a Kr. e. II. századból valók, a legtöbb pedig a Kr. e. I.‑Kr. u. I. századokból. Ezek a rómaiak által lerombolt szentélyek nyomai, melyek nemcsak Sarmizegetusaban, de máshol is megtalálhatók. Az egyik példa Brassó megyében van, Ágostonfalván (Augustin): ott méretében ugyanakkora vallási komplexumot találtak, mint a sarmizegetusai, csak rosszabb állapotban. Kétfajta szentélyt ismerünk: oszloposakat és északkeleti, nyugat-északnyugati tájolású apszisúakat. A Sarmizegetusa körüli hegyekben, Melea, Tâmpu és Rudele, kis szentélyeket találtak, melyeket először esztenákként értelmeztek, majd ezen pleistoi lakóhelyeinek, akiket Flavius Iosephus az esszénusokhoz hasonlított és akik ott éltek, mely lakóhelyeket aztán a római megszállás semmisített meg. Még Traianus oszlopán is szerepelnek kör alakú templomok, melyek mellett elhalad a római lovasság, valószínűleg a Lusius Quietus által vezetett, aki a hegyek felől támadta meg Sarmizegetusat.
Ám nagyon nehéz kapcsolatot létrehozni a Hérodotosz által elmondottak és a régészetileg feltártak között és úgy vélem, túlzás a Kr. e. V. századi géták zalmoxi kultuszát kiterjeszteni a dákokra. Ezzel kapcsolatosan, jelenleg, nincs semmilyen komolyan figyelembe vehető információnk. Az természetes, hogy a dákoknak lehetett a göröghöz, vagy a rómaihoz nagyon hasonló pantheonjuk, de nehéz megmondani, ki volt Decebal főistene.
Nem beszélhetünk monoteizmusról, ahogy egyesek megpróbálták azt sugallni?
Nem. Határozottan politeizmus volt. Az ortodox papok kasztja részéről származó túlzásról van szó, akik azt szeretnék bizonyítani, hogy a géták már Krisztus előtt keresztények voltak. Dácia politeista volt, véres rítusokkal, a kereszténység pedig csak a rómaiakkal együtt érkezett.
Tudjuk, hogy a dákok gyakorolták az emberáldozatot. Ez szokatlan rítus volt a Kr. e. II‑I. századokban?
Ez nem szokatlan, példátlan rítus. Megtaláljuk a keltáknál is, a szlávoknál is és abszolút mindenkinél a kereszténységig. A dákoknál nincs több emberáldozat, mint másoknál. Az Olt megyei Orleanál van néhány gödör, amelyekben valószínűleg feláldozott embereket helyeztek el. Őket – az abból a korból az ország egész területén talált többi 250 sírtól eltérően – a tárgyaikkal együtt helyezték el. Ezzel szemben a dák településeken talált többi 250 csontváznál – csak Popeştinél találtunk vagy 10-et – nincs semmilyen tárgyi lelet. Lehetséges, hogy rabszolgák voltak, vagy kivégzett emberek. Popeştinél lefejezett koponyákat is találtunk. Nem vagyok biztos, hogy emberáldozatok voltak. Az emberáldozatok azok a gödrök voltak, mint az orleaiak, ahol nőket és gyermeket találtunk, teljes felszereléssel.
Tehát voltak emberáldozatok, de rendkívüli események voltak és ugyanolyan mértékben, ahogy az ilyenfajta rítusok jelen voltak az azon civilizációs állapotban lévő összes populációnál. A többi vita kérdése: nem tudunk mit mondani arról, miként áldozták fel a foglyokat, a rabszolgákat, vagy a saját társaikat.
„Tudjuk, hogy változatosan táplálkoztak”
Mit tudunk a dákok táplálkozásáról? Vannak megkövesedett gabonamaradványok, másfajta élelmiszerek, ahogy más esetekben történt?
E tekintetben nem tudunk túl sokat. Ezzel kapcsolatos következtetésekhez elemzésekre lenne szükségünk. Amink van, az nem elég és távol áll attól, ahogy manapság európai és világszinten dolgoznak. Azt például tudjuk, hogy a kölest használták. Kölespogácsát. Minden hagyományos európai gabona bizonyított. Tehát tudjuk, hogy változatos étrendjük volt. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a dákok pásztorokból és gazdálkodókból álló népesség volt, de nem nomádok. Figyelembe kell vennünk a kétlegelős pásztorkodásból adódó mozgékonyságot, de ez nem volt életmód, mint a sztyeppei népeknél.
Mindenféle spekulációk vannak a szabad dákokról, akik valamivel többen vannak, mint a rómaiak által meghódított területen… Azt mondják, hogy valójában tőlük örököltük az alapot…
Nem lehet tudni. A kosztobokok harcoltak a rómaiakkal, de ez utóbbiak nem hódították meg őket; még Hadrianus császár utóda, Antonius Pius (138‑161) is harcolt az északi dákokkal. Megmaradtak szövegek, még egy dák nyelvű tolmács sírköve is. Az világos, hogy a dák nyelvet a III. századig beszélték. A szabad dákok létezése bizonyított, de nem lehet tudni, mi történt velük. Ugyanez a helyzet a kárpokkal, ami úgy tűnik, hogy szintén egy trák ág. Ők mély nyomot hagytak a Kr. u. II‑III. századok történelmében, amikor a rómaiak harcoltak velük és a gótokkal. Az esetükben vannak sírok, nekropolák, de nem tudjuk, miként tűntek el.
A vándorlók nagy tömegébe, vagy a romanizáltak tömegébe kerültek bele?
Mindkét változat lehetséges. Az a latin nyelv, amiből a román nyelv született megmaradt a Kárpátok ívében, véleményem szerint, de nem tudom, miként terjedt át egész Moldvára, Transzdnyeszteren és Bukovinán is túl! Azt hiszem, ezért a legelőváltós pásztorok a felelősek. Miért veszett el a dákok Moldvában beszélt nyelve, annak ellenére, hogy ugyanolyan szokásaik voltak, mint az erdélyieknek? Itt a latin nyelv erejéről lehet szó, mely rátelepedett és megsemmisítette a géta-dák nyelvjárásokat. Ez a jelenség a világon mindenhol tapasztalható: a mandarin nyelvjárás, mely legyőzi az összes kínai dialektust, vagy a szuahéli nyelv, mely uralkodik néhány tíz helyi törzsi nyelv felett.
„200 éven keresztül csak ezüstöt találtak, nem aranyat, egészen ezen aranykarkötők felbukkanásáig”
Mit tudunk a dákok és a Dunától délre élők közötti kereskedelmi kapcsolatokról?
A déli trákoktól, az odrysi-től eltérően, például – akiknek nagyon intenzív kapcsolatuk volt Görögországgal, egészen bizonyos kultuszok görögök általi átvételéig és egészen az egész görög civilizáció átvételéig – a Balkántól északra és különösen a Dunától északra létezett egy bizonyosfajta ellenállás. Ezt megszüntették, de sokkal nehezebben és sokkal lassabban. A fazekasság később érkezett meg ide és még később kezdték ezt helyileg alkalmazni. Még a Kr. e. IV. századi kincseken talált feliratok modellje is hiányzik a Dunától északra. A Dunától délre megjelennek ezek a királynak tett felajánlások; például Cotys odrisz király neve nagyon sok ezüst edényen megjelenik. A Dunától északra ugyanilyen típusú kincsek vannak, de feliratok nélkül. Átvették a civilizációt, de a szöveget nem. Ott felajánlották a trák, odrisz királynak, Cotysnak, itt nem uralkodott Cotys, de a helyi vezető nevét sem írták fel.
Ha már szóba kerültek a kincsek, miként született Decebal kincsének legendája, amit egy folyóban rejtettek el?
A legenda Critonnál, Traianus orvosánál jelenik meg és úgy gondoljuk, szemtanú volt. A számokat azonban eltúlozták. Van még egy irodalmi „toposz”-i, közhelyi gond. Criton azt mondja, hogy a kincset Sargetia folyó medrében rejtették el. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy létezett egy Sargetia nevű folyó. De a kincs elrejtésével kapcsolatos mesével a hellenisztikus korszakban is találkozunk, valahol Anatóliában, Sargentia folyó medrében. Ezek közhelyek, melyeket egyik író átvett a másiktól. Nagyon nehéz megmondani, mennyire igazak. Ennek ellenére Traianus oszlopán mindenféle tárgyakat, ezüstkelyheket stb. cipelő embereket látunk. A régészetből annyit tudunk, hogy a dák kincsek ezüstből készültek. 200 éven keresztül csak ezüstöt találtak, nem aranyat, ezen aranykarperecek megjelenéséig.
„200 éven keresztül miért nem bukkant fel egyetlen karperec sem?”
És akkor hova sorolhatjuk ezeket az aranykarpereceket? A hamisítványok közzé?
Nagyon nehéz megmondani. Abból a feltételezésből indulok ki, hogy igaziak és hogy az egyetlen vád, amit megfogalmazhatunk, inkább a román hatóságokkal szemben az, hogy Decebal fővárosa környékén a kincsvadászok azt tesznek, amit akarnak. A gond nem korlátozódik az arany-, vagy ezüstkincsekre, de ezek rendkívül sok vasdarabot találtak, melyeket kiemeltek a helyükről és eldobtak, mert nem érdekelte őket; ez pedig nekünk óriási veszteséget okozott.
És van még egy dolog, amit e karperecekről el kell mondani: miért van az, hogy ezek egyikét sem régészek találták? Ha régészek találták volna meg őket, nem lettek volna viták, de miért van az, hogy 200 éven keresztül egyetlen egy sem bukkant fel? A szakértők megnézték őket és azt mondták, hogy hitelesek, de mégiscsak megmarad a gyanú árnyéka, mert pontosan úgy néznek ki, mint a régiek, az ezüstből készültek. Nincs semmilyen újdonság. Vagyis, az a dák mester már semmit sem tudott hozzátenni? Még az aranytárgyakon lévő nyomódúcnyomok is hasonlóak az ezüsttárgyakon lévőkhöz, csak másképp, más helyzetben elhelyezve, hogy hasonlítsanak.
Másrészről most elindult ez a kampány is, hogy hamisak. Az világos, hogy ha hamisítványok, akkor az azt megtalálók könnyebben megússzák, így megértem az ügyvédet, aki amellett érvel, hogy hamisítványok. Tudom, hogy a román államnak okoztak egy kb. 300.000 eurós kárt, de úgy vélem, így jobb, mert bár vannak bizonyos gyanúk velük kapcsolatban, egyértelműen nem mondható ki, hogy hamisítványok. Ezért úgy hiszem, hogy jobb kiadni 300.000 eurót holmi hamisítványokra, mint elveszteni hiteles tárgyakat.
Visszatérve a történelemhez, tehát a Traianus által Dáciából elvitt arany valójában ezüst?
Természetesen ezüst is, de valószínűleg volt arany is. Nem tagadhatjuk. Létezett az Erdélyi-szigethegységben a kitermelés. Például Verespatakon, ahol kutatásokat folytattak és világos, hogy a dákok ott nem dolgoztak a mélyben a rómaiak előtt. A dákok az aranyat a homok átmosásából nyerték ki, akárcsak ma a mócok. Tehát nem mondhatjuk, hogy Decebalnak nem volt aranya. De nemcsak az arany motiválta a Dácia meghódítására irányuló hadjáratot. Voltak más, úgy gondolom, hogy fontosabb okok, elsősorban stratégiai jellegűek: Dácia meghódításával kiiktattak egy rómaiellenes hatalmi központot, mely túlságosan veszélyessé vált.
Korszakalkotó felfedezés Szörényvárnál: megtalálták a Traianus oszlopán szereplő amfiteátrumot
Mit tudunk a dákok viseletéről?
Azon kívül, ami Traianus oszlopán szerepel, nincs más. Lenne még valami az Adamclisinél lévő metopéken, de ott nagyon stilizált. A legegyértelműbb ikonográfiai forrásunk Traianus oszlopa. Valóban, az oszlopon bemutatott viselet hasonlít a parasztira. Csak a kucsmák térnek el egy kicsit. Láthatjuk ott azokat a tarabotes-eket és piliates-eket, akik pont úgy vannak felöltözve, mint a XIX. századi paraszt. Ezeket a dolgokat etnográfusok is tanulmányozzák. Meglehet, hogy a valóságban kidolgozottabbak voltak, de mi alapján tegyünk feltételezéseket, ha csak egy forrásunk van?
De mennyire hiteles Traianus oszlopa? Milyen információs forrásaik voltak a művészeknek? Együtt harcoltak ők Traianusszal? Elmentek Dáciába, hogy megnézzék, miként állnak a dolgok? Vagy, akárcsak az adamclisi-i metopék esetében valahonnan délről származó művészekkel van dolgunk, akiknek nincsenek ismereteik és a harcosok mögött mediterrán növényzetet helyeztek el?
Egy kis paradoxonnal van dolgunk. Nem hiszem, hogy a szobrok alkotói itt jártak volna, de – ez apám, Radu Vulpe véleménye, akinem meggyőződése volt és számomra hihetőnek tűnik – úgy hiszem, az oszlop egész rajzolata, figuratív módon, pontosan Traianus elveszett művének szövegét ábrázolja. Ez normális is, mert a császár volt a legfőbb tekintély. Függetlenül attól a csúnya stílustól, amiben a művét írta, ő volt a császár és senki sem engedhette meg magának, hogy mást írjon, mint ő. Traianust minden történész az egyik legjobb császárnak tekintette, tehát a korában senki sem kérdőjelezhette meg a tekintélyét. Kétségtelen, hogy a Traianus oszlopát készítők nem járt Dáciában, de beszéltek azokkal, akik harcoltak a háborúban.
Tavaly nagy meglepetésben volt részem, amikor egy kollokviumon Szörényváron jártam. Éppen akkor fedeztek fel bizonyos kör alakú falakat és ki akarták terjeszteni az ásatásokat. Nem tudták pontosan, mit találtak és megkértek, hogy nézzem meg. „Nem foglalkozom római régészettel, nem a szakterületem, de úgy gondolom, hogy egy amfiteátrum lehet”, mondtam. Fél órával később Doina Benea is megérkezik Temesvárról, aki e terület szakértője és megerősíti: „Amfiteátrum”. Aztán folytatta: „Óriási, ez az Oszlopon szereplő amfiteátrum, a kasztrum melletti. Azt hittük, hogy Jugoszláviában van és itt találtuk meg, ahol lennie kellett!”. Azóta semmit sem hallani erről a rendkívül fontos felfedezésről. Idén megkérdeztem, mi történt még és az ottaniak elmondták: „Nos, adtak nekünk úgy 5.000 lejt. Mire lett volna elég? Kolozsvárról eljött Dorina Alicu, megnézte és elment, mert semmit sem tehetett. Leállítottuk az ásatásokat”. Mond valaki erről valamit?
Ez egy érv azon elmélet mellett, hogy ami az Oszlopon van, az a császár szövege. Ez műve szövegének alakos ábrázolása. Felvésték, akár egy tervben: mindhármat – damaszkuszi Apolodorosz hídja, a szörényvári kasztrum és most az amfiteátrum. Ennek a felfedezésnek korszakalkotónak kellene lennie. Pénzre lenne szükség ezen amfiteátrum kiásására és konzerválására. Ezért aztán felmerül benned a kérdés: jobb-e visszatemetni és jobb időket várni, hogy megfelelően végezhesd az ásatásokat, vagy megteszed, amit tudsz, hogy új információkat gyűjthess erről a történelmi korról és elkerüld a kincsvadászokat? Mindenesetre, egy részét buldózerekkel semmisítették meg, de legalább egy része, a második fele megmaradt. Jelentős összegeket kellene fordítani ezen jelentős műemlék megőrzésére és akár a restaurálására és mostani idegenforgalmi hasznosítására is.
Ciprian Plăiaşu
Forrás: historia.ro
