A dákokról szóló sorozat ötödik részében Adrian Cioroianu történész, volt külügyminiszter arról beszél, miként használta fel a Ceauşescu-rendszer a dák mitológiát saját hatalma legitimálására. Talán ez a cikk ábrázolja a legpontosabban azt a jelenséget, ami e sorozat elindítására késztetett, nevezetesen azt, amikor a politika, beavatkozva a történetírásba, hosszú távú károkat okoz a társadalomban.

Újra kihangsúlyozom, ez a vita Romániában még nem ért véget, sőt, ha a gazdasági helyzet tovább romlik, akkor éppenséggel ennek elfajulása is bekövetkezhet. E sorozattal nem a románokon kívántam elverni a port – ezt esetleg majd megteszik a történészek, ha akarják ‑, hanem éppen azt szeretném, ha egy számunkra bizonyos mértékig ismerős példából még idejében tanulnánk, mert a bizonyítékok nélküli mítoszokra épülő hivatalos nemzetkép az egyik legveszélyesebb lehetőség, hiszen éppen a bizonyítékok hiánya miatt a cáfolók, vagy a kétkedők gyorsan a társadalom, vagy legalábbis a közélet perifériáján találhatják magukat…

 

„Ceauşescu egyfajta kommunista Burebistanak tekintette magát, aki ellenáll a szovjet birodalomnak”

Interjú Adrian Cioroianuval

 daciada.jpg

A dákok mitologikus felépítése az Aranykor (a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedének önmeghatározása – PZS) kommunista diskurzusában ért el monumentális méreteket. Az Elvtárs szinte már el is hitte, hogy közvetlenül Decebal családjából származik, ám az 1989-es forradalom nem vetett véget ennek az aberrációnak, ellenkezőleg. Ezért készítettem egy rövid interjút a Dákok – őseink témában Adrian Cioroianu egyetemi tanárral, aki a román kommunizmus történelmének szakértője.

Őseink a dákok? Másképp mondva, jogunk van-e őket jobban az őseinknek tekinteni, mint például a rómaiakat, vagy a szlávokat?

Persze, hogy az őseink, de talán helyesebb lenne, ha azt mondanánk, hogy egyesek az őseink közül, mert a tiszta eredet ezen elmélete végső soron nem állná ki egy történelmi elemzés próbáját. Sokkal inkább hihető az, hogy amennyiben be akarod azonosítani az őseidet, akkor mindazokat számításba kell venned, akik a szülőföldeden éltek; de tekintettel arra, hogy a dákok a kezdeti civilizáció Románia mai területén, vagy a mai terület egy részén (a legnagyobb részén), persze beszélhetünk róluk, mint az őseinkről. Másrészről nem is hiszem, hogy történelmi szempontból helyes felállítanunk az ősök rangsorát, hogy a dákok fontosabbak-e a rómaiaknál, vagy képesek eltörölni azokat, akik utána érkeztek, a vádorlókat, a szlávokat stb. Persze, hogy érzelmi és szimbolikus értelemben a dákokhoz való visszafordulás a gyökerekhez, az eredethez való visszatérést jelenti és a román társadalomban még nagy vágy van az ilyesmi iránt.

A válasz második része egy olyan áramlattal kapcsolatos, ami sokkal inkább 1989 után alakult ki, mely megpróbálja eltörölni a latin elemet, ami végső soron egy történelemhamisítás. A dák elem abszolutizálása a latin rovására, ami régészeti és nyelvészeti szempontból nagyon jól ismert és kutatott a történelmünkben; és közismertek egyes nem hivatásosok tézisei, akik azt mondják, hogy mi nem vagyunk Róma utódai.

„A dákok mítosza a XIX. század végén jelenik meg, a román ősiség kihangsúlyozására tett kísérletként”

Tekintettel arra, hogy történelmi szempontból nem helyes felállítanunk az ősök rangsorát, miként jelent meg a dákok ezen mítosza?

A dákok mítosza a XIX. század végén éppen a román ősiség kihangsúlyozására tett kísérletként jelent meg. Persze, hogy mindezen kísérleteknek politikai gyökerük volt, mert amikor történelmet írunk, a cél a legtöbbször politikai és ez a mai napig így van. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nemcsak a románok estek ebbe a bűnbe. Több európai állam megtette ezt, Franciaország, vagy Olaszország… Mindenki megpróbálja megtalálni történelme szép részét, minél régebbi, annál jobb, így hát a XIX. század végén a dák gyökerek ezen elmélete elég komolyan kifejlődött a történelemírásunkban és az nyilvánvalóan – hosszú ideig – párban járt a latin gyökerek tanulmányozásával, ami még régebbi, az Erdélyi Iskola óta datálható. A latin gyökerek ezen elméletét vallók Erdélyben a római jellegű civilizáció ősiségét emelték ki Dácia volt területén. Akkor is, akárcsak most, egy politikai célt szolgált, de ismétlem, minden európai állam keresztülesett ezen a korszakon, tehát nem mondhatjuk, hogy ez egy román sajátosság.

Ez azt jelenti, hogy a franciák ugyanúgy viszonyulnak a gallokhoz, ahogy mi a dákokhoz?

Nincsenek nagy különbségek, a franciák is a gallokhoz viszonyultak. Vagy emlékezzen Mussolini Olaszországára, mely megpróbálta újra feleleveníteni a római múltat és Mussolinit a volt császárok sorába helyezni. A 30-as években gyakorlatilag úgy beszéltek Mussoliniről, mint arról, aki feltámasztja a hajdani Római Birodalmat, tekintettel az észak-afrikai hadjárataira is. Lehet, hogy ez egy hajlama a latin, melegebb, lelkesebb latin népeinknek… Ez a lelkesedés néha a történelemmel kapcsolatban is látszik, csakhogy ennek nem mindig vannak szerencsés következményei, mert sokszor túlzásokba esnek. Franciaország esetében képzelje el a volt gyarmatok népeit… Ezek gyermekeinek az iskolákban „őseink, a gallok”-ról tanítottak, márpedig egy ifjú afrikainak ez sokkal inkább egy kulturális implantátum. Ez érvényes a 80-as évek Romániájára is, ahol a dákok és rómaiak közti közeledés figyelmen kívül hagyta az ezen a területen áthaladt többi népet.

A dák mítosz XIX. század végi megszületéséről beszélt, gyakorlatilag a modern nemzetek létrejöttével egyidejűleg. Ez a mítosz a háborúk közötti időszakban is fennmaradt?

A háborúk közötti időszak e tekintetben talán a leginkább reprezentált, mivel az oktatás nacionalista szellemben történt, mint akkoriban Európa legnagyobb részén. A Nagy-Románia megjelenéséből született öröm közepette nyilvánvaló volt, hogy egy nagy múltat is fel kellett építeni egy olyan államnak, mely 1918-ban megnőtt. Valóban, a háborúk közötti időszakban számos szemlélet volt erről a dák‑római múltról, csakhogy ezek egy része szintén politikába fulladt. A szélsőjobboldalunk nagyon serény volt, amikor ősiségről, hagyományról, a vér tisztaságáról kellett beszélni, mint ahogy később, az 50-es években a másik szélsőség, a kommunizmus nagyon nagy hangsúlyt helyezett a szlávokra és a román nép és a román kultúra létrehozásában nyújtott hozzájárulásukra. Gyakorlatilag mindegyik politikai szélsőség létrehozta a saját túlzásait. A szélsőjobboldal a XIX. századot folytatta, túlzásba víve azt, mint ahogy az 50-es években a kommunisták a román kultúra és civilizáció szláv gyökerei mentén haladtak.

 ziridava.jpg

(Ziridava „megalapításának” kerek évfordulójának hipotetikus megünneplése alkalmából szervezett rendezvények)

 

A dákok újbóli felfedezése, a szlávizmus 50-es évekbeli eltúlozására adott válaszként is kezdődött

Egyetérthetünk abban, hogy a dákok mitológiai csúcspontját a Ceauşescu-korszakban érték el? Mikor kezdték a kommunisták a dákokat ideológiai szövetségesekként felhasználni?

A jelenség nagyon érdekes. A 80-as évek elején, Nicolae Ceauşescu alatt jutottak el a dácizmus egyik csúcspontjához a román politikában és valójában a román társadalomban, mert a társadalmat akkor erősen átitatta a politikai diskurzus. Sor is került a híres rendezvényre: „2050 év a Burebista vezetése alatt központosított első dák állam óta”. Az egész egy ideológiai felépítmény volt. Igaz, hogy egyes történészeket felkértek, hogy vegyenek részt ebben az előadásban, támasszák alá érvekkel, igazolják, kölcsönözzenek neki hitelességet.

Azt hiszem, a dákok újbóli felfedezése a 60-as években történik. Ez egy elég kiterjedt jelenség: a történelmi munkák, a sajtóban zajló közbeszéd és ne feledkezzünk meg a román filmművészeti hősi eposzokról – a 70-es évek közepén készült filmek, a „Dákok”, az „Oszlop”, egészen későig, a 80-as évekig a „Burebista”-val. Ez egy olyan jelenség, mely – talán – a szlávizmus 50-es évekbeli eltúlzására adott válaszként is született. A sztálinizmustól a 60-as években, Nicolae Ceauşescu színre lépésével történt elszakadás a múlt, a gyökerek újbóli felfedezésében jelent meg. Elkezdtek nagyon sokat beszélni a dákokról, a rómaiakról és eljutottak a Ceauşescu éveiben történt, már említett túlzásokig.

Említetett a volt Augusztus 23-a stadionon tartott rendezvényt, a „2050 év az első központosított dák állam ótá”-t. Történelmi szempontból egyetérthetünk ezzel? Ez hiteles?

Nem, történelmi szempontból ez nem volt hiteles. Persze, elméletileg minden állam a múltja ilyenfajta viszonyítási pontjaira támaszkodik. Minden közösség számára jó, ha rögzíti a horgonyait. Nem szakíthatod meg a kapcsolatokat a múlttal, vagy nem törölheted ki a tudatból ezeket a pilléreket. Nagyon jó tudnod, hogy előtted létezett az ókorban egy nagyon tiszteletre méltó nép. Ezen ünnepségek bűne az volt, hogy teljes mértékben átitatta azokat az ideológia. Úgy tűnik, Ceauşescu mintáját Iránban lehet megtalálni, ahol az 1979-es iszlám forradalom előtt a sah ilyenfajta előadásokat, a Perzsa Birodalom egyfajta megünneplését szervezett. Ceauşescut pedig állítólag lenyűgözték az ilyenfajta rendezvények. De meg kellene vizsgálni, aki javasolta neki, mert személy szerint nekem kételyeim vannak azzal kapcsolatosan, hogy Nicolae Ceauşescunak jutott eszébe. Vagyis hirtelen megvilágosodott, hogy 2050. évforduló lesz… Az világos, hogy volt néhány propagandista, vagy talán éppen történész is, akik ezt javasolták neki, amit ő aztán támogatott és bátorított.

Persze, hogy ezt a dolgot, a 2050 évvel, történelmileg nem lehet bizonyítani. Végső soron olyan keveset tudunk a dákok civilizációjáról és akár még Burebistaról és Decebalról is… Nem mondhatjuk azt, hogy nagyon sok írásos emlék lenne róluk az ókori történetírásban és még kevesebb nyelvészeti szempontból, vagy az anyagi és spirituális civilizációjukról. Nagyon sok hiányosságunk van velük kapcsolatosan. De ahol nincsenek biztos adatok, talán ott virágoznak a leginkább a legendák. Mi pedig, jelenleg éppen azért élünk a dák világ legendái által körbevéve, mert történelmi szempontból az ismeret hiányos. Ez túlzásokhoz vezetett, mint ez a 2050 év, amit végső soron senki sem tudott bizonyítani; miért pont abban az évben volt ez az évforduló? Annak a látványos előadásnak, ami Ceauşescu személyi kultuszának része volt, semmi köze nem volt Burebistahoz. Az világos, hogy a címzett nem a történelem volt, hanem Nicolae Ceauşescu és a PCR (Román Kommunista Párt – PZS).

„Van egy kontinuitás a mai trákológiai kongresszusok és a 80-as évekbeli trákománok között, de azoknak legalább volt egy céljuk”

A mai román társadalom számára Decebal tűnik a főszereplőnek. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy Ceauşescu számára Burebista volt. Az igaz, hogy Nicolae Ceauşescu inkább Burebistat kedvelte? Miért?

Valóban, úgy tűnik Burebista volt a kedvezményezett Ceauşescu idejében és van néhány érv, amit ezzel kapcsolatosan felhozhatunk. Egyrészről Burebistanak van egy külpolitikai előnye Deceballal szemben a szövetségi politikái révén, azzal, ahogy kiterjesztette uralmát egy adott pillanatban nagyon nagy állam felett, azzal, hogy a katonai cselekedetet a politikai (diplomáciai) cselekedettel ötvözte; azzal, hogy nemcsak a fegyverek erejével hódított, hanem azzal, amit ma diplomáciának neveznénk. Legalábbis a rendelkezésünkre álló kevés információ szerint.

Számításba kell venni azt is, hogy Deceballal szemben Burebistat sohasem győzte le a Római Birodalom. Caesar Burebista előtt, Dácia meghódítása előtt halt meg. Nem tudjuk, meg akarta-e hódítani, vagy sem, de ez már nem számít. Az biztos, hogy Caesar meghalt és a Római Birodalom nem hódította meg Dáciát. Persze, hogy akkor semmit sem mondtak arról, miként halt meg Burebista, mert nagyon valószínű, hogy volt egy összeesküvés, ami a kiiktatásához vezetett…

Ám az világos, hogy Nicolae Ceauşescu, amikor Burebistara gondolt, aki ellenállt a Római Birodalomnak, behelyettesítette az ő korabeli birodalmakkal és egyfajta kommunista Burebistanak tekintette magát, aki ellenáll a szovjet birodalomnak.

Más történészekkel együtt a posztkommunista időszakban egy tankönyv szerzője volt. Érzékelt valamilyen különbséget a dákok értelmezésében, a hozzájuk való viszonyban, a kommunista korszakhoz képest?

Azt hiszem, a változás nagyon nagy mértékű, a dákokról szóló diskurzus nagyon sok szempontból kiegyensúlyozódott. Vannak e témában racionális hagvételű és a megismerésen kimondottan jobban alapuló művek Lucian Boiatól Zoe Petreig.

A diskurzus radikálisan megváltozott, többek között a történelemtudomány szintjén, ugyanakkor azonban el kell fogadnunk azt is, hogy a társadalmon belüli diskurzus is nagyon változatossá vált. Mert ma megtörténhet, hogy egy szenzációhajhász blogon megjelent obskúrus cikket, akár a dákokról is, többen olvasnak el, mint egy történelmi cikket egy jó folyóiratban; és nem a hivatásosoknak szánt folyóiratokra utalok, hanem még a népszerűsítő folyóiratokra is. Gyakorlatilag bárki leírhat bármit, akár a dákokról is. Mindenféle változatok jelennek meg a történelmünkről, újrakitalálási kísérletek ott, ahol nincs elég bizonyíték és – sajnos – a 90-es évek után is túlzásoknak vagyunk tanúi. A kommunista túlzásoknak legalább volt egy alibijük az ideológiai felhasználásukkal, a maiakkal ellentétben. Van egy kontinuitás a mai trákológiai kongresszusok és a 80-as évekbeli trákománok között, de annak legalább volt egy céljuk, egy politikai céljuk, míg a maiaknál nem látom, mi a cél. Az egész nem tesz mást, mint fenntart egy zavaros állapotot.

De a hivatásosok részéről miért nincs reakció egy olyan diskurzussal szemben, mint amilyen Napoleon Săvescué?

Azt hiszem, hogy egy hivatásos történész hajlamos ironikusan válaszolni az ilyenfajta dolgozatokra, mert nem bocsátkozhatsz vitába, amikor te hivatásos vagy egy területen egy amatőrrel, aki nagyon hangos is. Azzal, hogy válaszolsz neki, hitelesíted. Az lenne az ideális, ha a vita a hivatásosok szintjén zajlana. Sajnos, az értelmiségi környezet nálunk nem remekel a viták, a polémiák területén. És ez vezet oda, hogy a hivatásosok renyhének, amorfnak, nagyon szűk térbe bezártnak tűnő világa mellett megjelennek ilyenfajta amatőrök, akik különféle tézisekkel keltenek feltűnést, mint amilyen ez, hogy nekünk állítólag semmi közünk a latinokhoz, hogy kizárólag a dákok utódai lennénk.

Egy hivatásos történésznek nem kell állandóan és bárkinek válaszolnia. Mindenkinek megvan a maga közönsége. Végső soron egy történész azoknak beszél, akiket az iskolákban, az egyetemeken képez ki. Egy részük minden bizonnyal beleesik majd az ilyenfajta csábítások hálójába, mint amilyen Săvescu úré. De mit válaszolhatsz olyan valakinek, aki fogorvosként kedvteléssé változtatta a történelmet… Ez olyan, mintha arról vitatkoznál vele, hogy milyen távolságra kell a fogakat elhelyezni. Nincs értelme, mindenki a saját tevékenységi területének ura és mint ahogy én sem bátorkodnék könyvet írni fogászati kezelésekről, úgy jó lenne, ha a fogorvosok is a maguk dolgával törődnének. De ez az értelmiségi életünk kiszámíthatóságának része, ahol mindenki véleményt mondhat. Attól függ, milyen sokan esnek a nemhivatásosok hálójába.

Bogdan Vârşan

 

Forrás: historia.ro

„Ceauşescu se vedea un fel de Burebista comunist, care rezistă imperiului sovietic”

Címkék: rómaiak dákok

A bejegyzés trackback címe:

https://eres.blog.hu/api/trackback/id/tr744526616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.