A Moldovai Köztársaságban egymást érik az identitási ünnepek. És mindegyikük egy-egy szeletét célozzák meg, vagy érik el ennek a nem túl szerencsés közelmúltú országnak, mert úgy tűnik, legalábbis egyelőre, hogy egyikük sem képes egybekovácsolni a lakosait.
Hol a román érzelműek ünnepelték, vagy emlékeztek meg Besszarábia vissza-, vagy elcsatolásáról, hol a magukat moldovaiaknak tartók a függetlenségük megszerzését a Szovjetunióval szemben, míg a Dnyeszteren túliak éppenséggel a Moldovai Köztársasággal szembeni függetlenségüknek örvendenek a napokban.
Talán nem érdektelen, ha ebben a bejegyzésemben és majd az ezután következőkben olyan cikkeket ismertetek, melyekkel egy kicsit érthetőbbé válik, mi miért történik Kisjenőben. Sajnos, a felhasznált források román nyelvűek, illetve zömmel román beállítottságúak, így az azokban szereplő állításokat ennek megfelelően kell kezelni. Ettől függetlenül azt hiszem, nem tanulságok nélküli még ezen cikkek elolvasása sem.
A tiraszpoli szeparatista vezető: „Nem fogom feladni Transzdnyesztert. A gazdaság fejlesztéséért fogok dolgozni”
A nyilatkozat a szeparatista tévéadó által sugárzott egyik konferencián hangzott el. Sőt, a tiraszpoli vezető az Orosz Föderáció zászlójának színeit mutató nyakkendőt viselt.
Jevgenyij Sevcsuk ezt a Kisjenővel szembeni függetlenség önhatalmú kikiáltásának évfordulóján mondta. Sevcsuk két órán keresztül válaszolt a szeparatista régió lakosainak kérdéseire. Az utolsó, amit egy polgár intézett hozzá az volt, hogy a tiraszpoli vezető „nem fogja-e eladni a régiót a Moldovai Köztársaságnak”.
„Semmit sem fogunk tenni a polgárok akarata ellenében. Nekem, Transzdnyeszter elnöke minőségemben, az alkotmánynak megfelelően kötelességem és tiszteletben fogom tartani a független Transzdnyeszter felépítésére vonatkozó kötelezettségeimet. Ennek megfelelően csak egy mítosz a Transzdnyeszter feladásának állítólagos lehetősége, amit a politikai ellenfeleim terjesztenek. Egyetlen célunk a gazdaság fejlesztése, hogy az emberek élni tudjanak. És mindent meg fogunk tenni, hogy újraindítsuk és fejlesszük a gazdaságunkat”, mondta Jevgenyij Sevcsuk.
Ezen kívül Jevgyenij Sevcsuk a konferencián megígérte, hogy több tíz rabnak ad majd kegyelmet az úgynevezett függetlenség napján.
Virginia Dumitraş
Forrás: adevarul.ro (Kisjenő), 2012. szeptember 1., 21:55
2008-ban Oroszországnak szándékában állt elismerni Transzdnyeszter függetlenségét, Abháziáéval és Dél-Oszétiáéval együtt
Mihail Bergman tábornok, Transzdnyeszter különleges megbízottja az Orosz Föderációban azt állítja, hogy Moszkva Igor Szmirnov miatt nem ismerte el 2008-ban a szeparatista régió függetlenségét, aki a családjával együtt több milliárd rubelt lopott el az orosz hatóságok által Tiraszpolnak adott segítségből.
A tábornok a moszvkai Moszkovszkij Komszomolec kiadványnak adott interjújában azt állítja, hogy Oroszország vezetése 2008 nyarán Transzdnyeszter függetlenségének elismerésére készült. „Ha Igor Szmirnov (az önhatalmúlag kikiáltott dmk volt elnöke – a szerz.) (a megjegyzésben szereplő rövidítés a terület saját nevét fedi, Dnyeszteri Moldovai Köztársaság, de a romániai források következetesen „nemecsekesítik” – PZS) nem lopta volna el az orosz segélyeket, akkor mind a három köztársaságot egyszerre ismerték volna el”, mondja Mihail Bergman.
A moldovai köztársasági transzdnyeszteri régióról és a grúziai Abházia és Dél-Oszétia szeparatista régiókról van szó, melyeket Oroszország független államokként ismert el a 2008 augusztusi orosz-grúz háború után.
Bergman szerint, a moszkvai vezetőség elnémult az ellopott összegek láttán. A tábornok csak azt az 1,58 milliárd orosz rubelt (kb. 52 millió dollár) említi, amit Oroszország nyugdíjakra és a parasztok támogatására adott, de amit a Szmirnov-család elsikkasztott.
A tiraszpoli helyőrség volt parancsnoka azt állítja, hogy míg korábban támogatta a régió autonómiájának gondolatát, most „Nem lehet szó autonómiáról. Transzdnyeszternek független országnak kell lennie”, mondta Bergman az orosz kiadványnak adott interjújában.
Parancsnok a csernobili pokolban
Mihail Bergman a csernobili helyőrség parancsnokaként vált híressé, több mint 110 ezer lakost sikerülve kimentenie az atomerőmű meghibásodása után kirobbant pokolból. A 90-es években a tiraszpoli helyőrség parancsnoka volt és mindig hajthatatlan álláspontja volt Igor Szmirnov és Vlagyimir Antyifujev, a biztonsági szolgálat volt főnöke korrupciós tetteivel szemben.
Mihail Bergman 2011 végén keményen bírálta a moszkvai sajtóban az Igor Szmirnov által vezetett tiraszpoli rezsimet. Az orosz tábornok kijelentette, „az egész kriminális helyzetet a dmk-ban Igor Szmirnov két fia, a vámbizottság főnöki tisztségét betöltő Vlagyimir és Oleg hozta létre, aki a feleségével, Marinaval együtt részt vett az orosz pénzek elsikkasztásában”. Szintén Mihail Bergman mondta, hogy ha a Dnyeszter bal partján nem változott volna meg a helyzet, akkor fennállt annak a veszélye, hogy a dmk-ben 2012-ben „koncentrációs lágerek jelenhettek volna meg”.
Ion Preaşca
Forrás: adevarul.ro (Kisjenő), 2012. augusztus 31., 06:51
Interjú Dan Dungaciuval: Bălţi a kommunisták gondja, nem az unionistáké!
Interjú Dan Dungaciu egyetemi tanárral, a Román Akadémia Politikai Tudományok és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (ISPRI) igazgatójával.
Dungaciu úr, elég sok idő telt el ahhoz, hogy „hidegfejjel” elemezhessük a bălţi-i eseményeket. Miként értékeli az unionisták kezdeményezését, hogy felvonulást szervezzenek a köztársaság északi fővárosában?
Igaza van, amikor azt mondja, hogy eltelt egy időszak, ami után a dolgok világosabban látszanak… És én azt hiszem, most az látszik a legjobban, hogy a bălţi-i események a legtöbb dolgot nem az unionistákról mondják el nekünk, ahogy azt nagyjából mindenki állította, hanem a… kommunistákról! Ebben látom én a menetelés és hatásainak tétjét. Erről van szó és erről lesz szó ezentúl. A MoK-on belüli politikai színpad baloldalán zajló konfrontációkról, a különféle balos frakciók belső csatáiról és az elsőbbségért folyó harcukról.
Lehetséges jelentős rés a kommunista választók soraiban
Konkrétabban mire utal?
A TIMPUL-ban lezajlott legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondtam, hogy a most a szélsőbalon tolongó zsebpártok nagy drámája az, hogy senki sem figyel rájuk, mert nincs miért. Senki sem szavaz a másolatra, ha megteheti az eredetire! És mivel a PCRM (Moldovai Köztársasági Kommunisták Pártja – PZS) az egész palettát lefedi, az oroszajkúságtól/ruszofiliától a „moldovai” irredenta hazafiságig, senkinek sem volt helye a baloldalon. A legjobb példa Dodon csoportocskája, mely olyan mint egy tengerbe dobott palack, üzenettel a belsejében. Lebeg, mert sodorják a hullámok és az áramlatok, bármiféle saját irány nélkül. Nos, Bălţion ezúttal először jelenhet meg egy rés. Amit egy másik csoportocska képviselője, nevezetesen Selin megtett az az, hogy a csoportocskájának sajátított ki egy konkrét választói szegmenst, nevezetesen a radikális és sovén orosz kisebbségieket, akiket be akar vonni egy politikai tervbe. Perzse, ők távolról sem képviselik az összes oroszt, csak egy szegmensük, nem világos, milyen nagy, de akik választói réteggé válhatnak, ha továbbra is táplálják őket az olyan menetelések, mint a bălţi-i és a Selin felől érkező pénzek. Hogy tőle származnak-e, vagy másoktól, ez jó kérdés, később majd meglátjuk… Mindenesetre Selin egyfajta helyi, radikális és erőszakos Zsirinovszkij akar lenni, találva ehhez magának egy politikai megnyilvánulási csatornát. Melyek a következmények? Ez semmiképpen sem az AIE (a kormányzó Szövetség az Európai Integrációért – PZS) pártjainak hátrányos, hame pontosan a PCRM-nek, mert Selin onnan fogja gyűjteni a szavazóit. Miért? Nem hiszem, hogy az unionista tüntetők iránti szeretetből és gondoskodából, hanem mert megértették azt a választási veszélyt, amit Selin jelenthet a PCRM számára és aminek politikai hatásai lehetnek.
Melyek ezek a hatások?
Egy sor lehetséges hatás van. Az első, mint mondtam, az, hogy kimetszhet egy választói szegmenst a PCRM-ből, amit a bălţi-i, de nemcsak ottani radikális oroszok képeznek. Persze elképzelhető, hogy Selin nem jut be velük a parlamentbe, de ez nem jelenti azt, hogy nem szakít ki választókat a kommunistáktól. A második veszély az, hogy hallgatólagosan arra kényszerítheti a PCRM-t, hogy versenybe szálljon ezekért a szélsőséges választókért és ebből következhet e párt orosz irányba való radikalizálódása. Már pedig a PCRM ezt most nem akarja, ez katasztrofális lenne számukra, éppen azért, mert egy viszonylag sokszínű választói rétege van és ha az egyik végletnél ráerősít, veszíthet a másik végén. Vagyis a belépés ebbe a radikális oroszbarát résbe fedetlenül hagyja a párt „moldovaista” részét, melyet zavarni fogja a túl sok oroszbarátság a PCRM részéről. A harmadik veszély Selin lehetséges sikere bizonyos sovén és szélsőséges moszkvai körökben, egy részük magas szinten is képviselve lévén a MoK-ban (Moldovai Köztársaság – PZS), melyek bátorítják az ilyenfajta sovén megnyilvánulásokat a „közeli szomszédságban”. Vannak ilyen hatalmi körök Moszkvában, függetlenül attól, mennyire marginálisak is ezek. Egy ilyenfajta Moszkvába jelentett siker egyértelműen nem jósol jót a kommunistáknak, akiknek amúgy sincs teljes körű akkreditálásuk a Kozak-memorandum után. Moszkvában pont az ad nekik esélyt, hogy erősek és a választók 30 százalékát maguk mögött tudhatják, plusz az, hogy Putyin, aki véglegesen nem tud nekik megbocsátani, mindenképpen jobban szereti őket, mint az AIE-t… Tehát Selin radikalizálódását nem lehet figyelmen kívül hagyni, annál is inkább, hogy nem világos, ki áll mögötte.
Nem az unionizmus, hanem Selin és Filat kormányfő a PCRM gondja Bălţion!
De a kommunisták szintén részt vettek a tüntetéseken…
Részt vettek, nem volt hogy ne vegyenek részt. Két okból. Elsősorban az oroszajkú választók rétege, még az oroszok legradikálisabbjai is, mégiscsak a PCRM választói. Nem hagyhatták őket figyelmen kívül. Másodsorban Bălţi egyértelműen vörös főhadiszállás, tenát nem tehették meg, hogy ne legyenek jelen „megvédeni” őket az unionista „hordákkal” szemben. Tehát ott voltak, de nem az első vonalban, nem fő szervezőkként. Ott voltak, mert ott kellett lenniük. Azt mondanám, hogy éppen azért voltak ott, hogy hallgatólagosan ellensúlyozzák Selint. Csakhogy most azt tapasztalják, hogy nem nagyon sikerült és nagy gondjaik lehetnek Bălţion.
A radikális választók elvesztésén kívül?
Igen, hiszen nem csak Selinről van szó. A PCRM számára Bălţion két fenyegetés van. Az első, mint mondtam, az orosz választók egy részének radikalizmusa és szélsőségessége, akik választási szempontból ott akarják hagyni a PCRM-t, mert túl langyosnak tartják. A másik… Filat kormányfő viselkedése az északi főváros autonomista követeléseivel és Bălţi kommunista polgármesterével szemben. Az oroszul beszélő kormányfő és a Bălţi megyei jogú város autonómiájának kiterjesztésével kapcsolatos támogatását és megértését megköszönő polgármester, nos, ez a kép nem lehet a kommunisták ínyére. Tehát a kommunistáknak két, egyáltalán nem egyszerű gondjuk van Bălţion. Persze, a kormányfő ezen „engedményei” és az egyes Bălţihoz hasonló városok autonomista követeléseinek kérdésére cilinderből előhúzott megoldások Tiraszpol felé lesve is történhetnek, de ez másik ügy. Mindenesetre a kommunisták érzik, hogy kikerülnek az előtérből, pontosan ott vesztenek teret, ahol úgy gondolták, hogy azt teljesen ellenőrzik. Bălţi jelenleg az ő gondjuk és mostantól kezdve érdekes lesz, hogy miként fogják kezelni.
Az unionizmusnak most sem politikai képviselete, sem formális vezetői nincsenek
Megértettem a bălţi-i kommunisták gondjait, de mégis, visszatérve az unionizmusra, miként jellemezhetjük a bălţi-i események után a besszarábiai unionista mozgalmat?
Azt hiszem túlzás a bălţi-i menetelést az unionizmussal azonosítani, vagy azt hinni, hogy annak e tekintetben nagy hatása volt a közvélekedésre. Nézze, a lényeges kérdés, amit ki kell mondanunk az az, hogy a MoK-ban, de nemcsak ott, senki nem hiszi, hogy a bălţi-i menetelés az egész unionizmus, vagy annak jelentős része, vagy hogy az ilyenfajta megnyilvánulásokat vállaló vezetők ezen lelkiállapot igazi vezetői lennének. Mindenki tudja, hogy nem erről van szó, vagy hogy nemcsak erről van szó. Persze, senki sem tagadja, hogy a Bălţire elmenő fiatalok egy része őszintén hiszi azt, amit mondanak és tesznek, de mindenesetre ők távol állnak attól, hogy teljes mértékben képviselnék ezt a lelkiállapotot.
Az unionizmus egy lelkiállapot?
Sokkal inkább igen. Vagy – ma igen. A 90-es évek elejei kitörések után az unionizmus ma látens, olyan százalékokban van jelen a lakosságban, melyek nehezen mérhetők, főleg egy közvélemény-kutatás típusú minőségi eszközökkel, olyan látens dolog, aminek a megnyilvánuláshoz kedvező körülményekre van szüksége. Mint minden látens dolog, megnyilvánulhat, vagy megsemmisülhet, a fejleményektől függ. Ez nem egy mozgalom és e pillanatban nem is lehet éppen azért, mert a kedvező körülmény kérdése egyelőre egyáltalán nem vetődik fel. És nem hiszem, hogy az ilyenfajta menetelések képesek megteremteni azokat a kedvező feltételeket… Ebből is fakad egy formális hiteles mozgalom és bizonyos hiteles formális vezetők hiánya. Nem hiszem, ahogy azt egyesek mondják, hogy az unionizmus jelenleg egy politikai veszély – és ez a kedvenc orosz ürügy ‑, mint ahogy nem hiszem, hogy ez egy játékból teljesen kiesett tét. Ez azt jelentené, hogy a tényeket a tüntetéseikkel tévesztenénk össze! Azt mondani, hogy küszöbön áll ugyanolyan ostoba dolog, mint azt sugallni, hogy ez egyfajta betegség, amiből sürgősen ki kell kezelnünk magunkat… Az élet egy kicsit bonyolultabb és azoknak, akik most azt hiszik, hogy a kezükben tartják a kristálygömböt, egy kicsit mérsékeltebbeknek kellene lenniük, függetlenül attól, melyik irány mellett foglalnak állást. Mindenesetre, a politikai unionizmusról folyó vita e pillanatban felesleges…
Mégis, beszélhetünk még unionizmusról Besszarábiában?
Miért ne? Mint mondtam, az unionizmus nem egy betegség, amiből sürgősen ki kellene gyógyulnunk… Beszélhetünk róla, nyugalommal, realizmussal. A MoK-nak lehetnek olyan polgárai, akik – különféle okokból – úgy hiszik, hogy ezen állam polgárai számára a legjobb megoldás a Romániával való újraegyesülés lenne. Minden joguk megvan ezt hinni, mert a polgárok – de facto – részvényesei az államnak és ők döntik el, milyen irányban kell haladnia. Ha a többség egyesülésről fog dönteni, a Prut mindkét oldalán, akkor meglesz! Ha nem, nem. Egy ilyenfajta hipotetikus választás motivációi különfélék, én nem egyszer beszéltem a „szív unionizmusá”-ról és az „ész unionizmusá”-ról, mint munkatipológiákról, az egyik érzelmi, történészkedő, a történelmi áldozaton és szenvedésen, az igazságon és igazságosságon alapuló, a másik sokkal pragmatikusabb, a konkrétumban lehorgonyzott, az azonnali hatásokkal és következményekkel foglalkozó, kevésbé a múlttal, mint inkább a jövővel, főleg a közeljövővel, nem az unokáink unokáinak a jövőjével, hanem a gyermekeinkével… A politikai unionizmus egyelőre hiányzik, de – ismétlem – ez egy olyan latencia, ami kedvező kontextusokban aktivizálódhat, mint ahogy el is tűnhet. Ezt majd ezután fogjuk meglátni. De semmiesetre sem tartom realistának ilyen, vagy olyan végleges ítéleteket hozni.
A transzdnyeszteri akta erőltetett megnyitása az identitási aktát is újra megnyitja majd
Ön szerint a Moldovai K.-ban véget ért az identitási harc? Mi a kapcsolata az unionizmussal?
Szó sincs róla. Az identitási csata állandó a Moldovai K., mint állam megjelenése óta. Nem tűnt el és nem is tűnhet el, sőt, az gyakran bármely jelentős politikai csata előőrse volt. Mindannak, ami jelentős dolog a MoK-ban geopolitikailag, vagy politikailag történnik, köze van az identitási ügyhöz és ezentúl is köze lesz hozzá. Az identitási ügyeet pedig többek között a transzdnyeszteri ügyben zajló egyre hevesebb viták környékén sem lehet majd megkerülni, vagy elrejteni. Ez olyan aspektus, amire szinte senki sem tér ki, de amit, szerintem, nem lehet figyelmen kívül hagyni: mi lesz, hipotetikusan beszélve róla, egy olyan Moldovai K. hivatalos identitási diskurzusa, amelynek ki kell békítenie a „moldovaista” etnicista típusú örökölt historicizmust a szeparatista régió által képviselt „polietnikus és multikulturális állami konstrukció” típusú posztmodernizmussal, Nagy Istvánnal (Ştefan cel Mare) és Szuvorovval kar a karban ugyanazon a jelképen, nem világos, hogy milyen nyelven beszélve egymással… Ez olyan aspektus, amit nem szabad elhanyagolni, még akkor sem, ha ma elsősorban vonatokról, távközlésről stb. beszélnek. Ha az identitási kérdéskör ennyire torzult a Prut és Dnyeszter között, a „Ki vagyunk mi?” kérdésre pedig ennyire nehéz válaszolni, akkor hogy fog kinézni ez a válasz egy olyan Moldovai K.-ban, amihez erővel hozzácsatolják majd a szeparatista régiót? Egyelőre nem tudjuk…
Ha a transzdnyeszteri kérdés újra megnyitja az identitási aktát, mint mondta, lehetséges, hogy megnyitja, vagy újra megnyitja a vitát az unionizmusról is?
Bármilyen erőltetés a transzdnyeszteri ügyben és bármilyen kísérlet az erőltetett visszacsatolásra megnyitja majd az identitási aktát és ebből következően táplálni fogja az unionista ügyet. Nem hiszem, hogy ezeket az ügyeket el lehet majd kerüni. Ezért azok, akik most a Moldovai K. mesterséges és laboratóriumban gyártott újraegyesítési megoldásaiban bíznak, a terepen a lehető legellentétesebb hatásokra ébredhetnek majd.
Dungaciu úr, köszönöm ezt a beszélgetést!
Valentin Buda
timpul.md, 2012. augusztus 20., 07:30
Miért nem tartóztatják le Mihail Formuzal baskánt?
A comrati baskán (kormányzó – PZS) régóta teljesen elszemtelenedett.
Az olvasó emlékszik ennek minden „közbelépésére” a nyelvi és oktatási ügyekben, valójában megsértve a moldovaiak nemzeti érzéseit. Sajnos, tett még egy provokatív és sértő gesztust a Moldovai K.-val és népével szemben. Íme, miről van szó.
Az úgynevezett Dnyeszteri Moldovai Köztársaság megalakulásának 22. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényekre, mely szeparatista alakulatot hivatalosan a világ egyetlen országa sem ismer el, a Gagauz Autonómiából két „független küldöttség” is részt fog venni, tájékoztat a www.pmrinform.
Az első küldöttség, melynek élén Mihail Formuzal baskán áll, a hatalom összes ágának képviselőit magába foglalja, beleértve a baskán két tanácsadóját is, akik korábban Comrat élén álltak. A Gagauz-Yeri első baskánjáról, Stepan Topalról és a gagauz törvényhozás első elnökéről, Mihail Kendigheleanról van szó.
A második küldöttség a Népgyűlés képviselőiből fog állni és azt a Gyűlés elnöke, Anna Harlamenko fogja vezetni. Tagjai lesznek még Ilia Ciolac az emberi jogi, Grigorii Morari a költségvetési és pénzügyi, Vladimir Kâssa az ifjúsági és sport bizottságoktól, valamint a parlamenti kapcsolattartásért felelős részleg vezetője, Nicolae Telpiz.
Megjegyezzük, hogy Gagauz-Yeri egy autonóm alakulat a Moldovai K. déli részén, amelyhez 32 település tartozik, egy négyévente választott baskán vezetésével. A Népgyűlést szintén négy évre választják és 35 képviselőből áll. A Gagauz-Yeri jogi rendszere integráns része a Moldovai K. jogi rendszerének.
Néhány kérdés a Moldovai K. vezetőségének
Formuzal gesztusa nemcsak diplomáciai, úgy értve, hogy barátságtalan a Moldovai K.-val szemben, de a büntetőtörvénykönyvet tekintve bűncselekmény is. A DMK meglátogatása „megalakulása jubileuma alkalmából” valójában ezen „köztársaság” elismerését jelenti. Ezzel kapcsolatosan, olvasóink nevében, néhány kérdést intézünk a Moldovai K. főügyészéhez:
A tiraszpoli rezsim még mindig szeparatista és bűnöző rezsim, vagy törvényessé vált? Még mindig állami bűnöző a volt „elnök” Igor Szmirnov? Állami bűnöző a jelenlegi elnök, J. Sevcsuk? A 90-es években Szmirnov és „harci elvtársai” ellen nyitott akták még mindig érvényesek, vagy lezárták őket? Miként minősíti Gagauzia vezetőségének részvételét a tiraszpoli rendezvényeken? Vannak törvényi alapjai Formuzal baskán letartóztatásának? Miért tűrik el a végtelenségig Formuzal nyilatkozatai és akcióit, aki már régóta, tudjuk, hogy ki által bátorítva, összevissza beszél (alkotmánysértőn)? Azt várja, hogy ez megkezdje Gagauz-Yeri nemzeti hadseregének megalakítását?
Constantin Tănase
timpul.md, 2012. szeptember 2., 09:57
Nemzeti-állami építkezési tervek a Moldovai K.-ban 1991 után (I)
A függetlenség 20 éve, a cárizmus 100 éve, két világháború, 25 évnyi román közigazgatás és több mint 50 év kommunizmus oda vezetett, hogy a Moldovai Köztársaságban 1991 után a kollektív emlékezet három jelentős formája versenyez egymással, melyek három állami és identitási tervet modelleztek és melyeket erősen befolyásolt a függetlenség pillanatában létezett történelmi diskurzus.
Ezeket a terveket közvetlenül serkentették a külső tényezők, különösen az Orosz Föderáció és Románia, a Moldovai K. független államként való működése során pedig ezek támogatásra leltek a lakosság különféle szegmenseiben.
Az első terv román irányultságú, mely a Moldovai K.-t második román államnak tekinti, az ország többségi lakosságát románnak, az ország történelmét pedig a románok történelmének integráns részének. Ezen terv támogatói, akik egyaránt megtalálhatók a Moldovai K.-ban és Romániában, de a nyugati román diaszpóra képviselői között is, a Moldovai K. földrajzi és politikai alakítását a szovjet politikák kontextusában nézik, amelyek a románellenességgel, a deportálásokkal és az oroszosítással együtt részét képezték Moszkva arzenáljának a MSZSZK-ban (Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság – PZS) élő románok elnemzetlenítésére. Ennek eredményeként a Moldovai K. függetlenségét egy lépésnek tekintették a Romániával való újra-egyesülés felé, a két Németországéhoz hasonló utat követve. A 80-as évek végék, 90-es évek elején rendkívül befolyásos moldovai köztársasági románpárti politikai vezetők és értelmiségiek érvei tükröződtek a Moldovai K. 1991. augusztus 27-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozatában, mely kikiáltotta a Moldovai K. Szovjetunióval szembeni függetlenségét, elítélte Besszarábia Orosz Birodalom általi 1812-es és a Szovjetunió általi 1940-es annektálását és kimondta az új állam román jellegét. A Romániához való ezen közeledés tükröződött a román trikolór állami lobogóként való elfogadásában, a címerben, a nemzeti valutában (lej) és az „Ébredj román!” himnusznak (Románia jelenlegi himnusza – PZS) a Moldovai Köztársaság himnuszaként történt elfogadásában.
Ez a terv az 1992-es transzdnyeszteri háború kontextusában és a „moldovaiság” artikulálásának 90-es évek közepén történt elindulásával vesztett erejéből, de továbbra is eléggé befolyásos maradt az értelmiségiek és a lakosság széles szegmensei körében, akik magukat románoknak tartják. Ez a befolyás mutatkozott meg a „Románok Történelme” és a „Román nyelv” tantárgyak megtartásában a középfokú és egyetemi oktatásban, a „moldovaista” politikusok azon kísérletei dacára, hogy beültessék az oktatásba a „Moldova Történelmét” és beiktassák a Moldovai K. 1994-es alkotmányának 13. cikkelyébe a „moldovai nyelvet” a Moldovai K. állami nyelveként. Ezen irányvonal hívei Oroszországot (annak különféle állami formáiban) egy történelmi negativizmus szemszögéből nézik és a Moldovai K. függetlenségének és területi integritásának fő fenyegetésének tekintik.
A PCRM (Moldovai Köztársasági Kommunisták Pártja – PZS) kormányzásának (2001‑2009) idején üldözött áramlat a 2009-es parlamenti választás utáni politikai konjuktúraváltás kontextusában nyert újra politikai és intellektuális tartalmat, ami a Kommunisták Pártjának bukásához és a Szövetség az Európai Integrációért (AIE) hatalomra jutásához vezetett. Bár gondolatként létezik, a Romániával való egyesülés távlatát már a Moldovai K. Európai Unióba történő integrálódása kontextusában nézik és a többi románnal egy egységes európai dimenzióban való egyesülés megvalósulásaként.
A Moldovai K. állami-nemzeti felépítésére vonatkozó második terv „moldovaista” ihletésű, amit a háborúk közötti időszak kontextusában alakított ki a szovjet ideológia és propaganda, később pedig hivatalos párt- és állami irányvonal volt a Szovjetunióban és az MSZSZK-ban. Ezen áramlat szerint, a moldovaiak és a románok két különálló népet alkotnak, melyek eltérő nyelvet beszélnek, történelmük pedig, bár az idők során keresztezték egymást, eltérő pályájúak, gyakran éppen már az etnogenézistől kezdve. A Szovjetunió szétesésekor „halott”-nak tekintett ezen áramlat hamar hasznossá vált a függetlenség kikiáltása utáni időszakban, de főleg a PCRM kormányzása idején, ezúttal ráilletszve a posztszovjet moldovai államiság kereteire.
A „moldovaista” terv az 1994-es parlamenti választás kontextusában nyer fontosságot és erőt, elültetése viszonyítási pontjának pedig „A Mi Házunk – A Moldovai Köztársaság” Kongresszus 1994. február 5. megrendezését lehet tekinteni. A kongresszuson a hivatalban lévő elnök, Mircea Snegur elítélte a román irányultságot és az értelmiséget bírálta, mert kételkedik „…azon jog legitimitásában és történelmi alapjaiban, hogy állam legyünk, hogy moldovai népnek nevezzük magunkat”. Ugyanebben a kontextusban hozták fel újra a romántól különböző „moldovai nyelv” szovjet tézisét is, a kongresszus pedig a moldovai állam hivatalos ideológiájának kezdete volt, amit később megismételtek az agrárius és a kommunista kormányok. A szovjet ideológia és propaganda által terjesztett „moldovaiság” és „évszázados moldovai államiság” elméletét az agrárpártiak és a kommunisták vették át és igazították az új politikai körülményekre, különösen a kormányzásaik alatt, mint az állam és a nemzeti identitás építésének központi elemeit.
A „moldovaiságnak” a politikába való visszatérését igazoló lépések között sorolhatjuk fel az „Ébredj román!” himnusz lecserélését és a „moldovai nyelv” kifejezés bevezetését az állami nyelv meghatározásánál az 1994. július 29-én elfogadott új alkotmányban. A „moldovaiasítás” politikája figyelhető meg Petru Lucinschi elnöknél is, aki a moldovai nép több ezer éves és államiságának több évszázados kontinuitásának gondolatát hirdette, amit nagyrészt az új moldovai állam történelmi legitimitásának hiánya magyaráz. Ez egy kontinuitási vonalat feltételezett a „statalista moldovaiság” és a szovjet típusú történelmi érvelés között, ez pedig kimondottan tartalmat a PCRM kormányzása alatt kapott, amikor energikus lépéseket tettek egy „moldovaista ideológia” hivatalossá tétele felé, ami 2003. december 19-én a „Moldovai Köztársaság nemzeti politikájának koncepciójá”-nak elfogadásában csúcsosodott ki, amivel az állam megpróbálta a hatalmát kiterjeszteni az „identitási diskurzusra”, kikiáltva „… a moldovai nép több évszázados folyamatos államisági folyamatának politikai-jogi folytatását”.
Octavian Ţâcu
timpul.md, 2012. augusztus 27., 08:44
Az 1989-1991-es évek a besszarábiai románok sorsában (I)
A 80-as évek elején számos külföldi megfigyelő számára a Moldovai SZSZK túl nyugodtnak tűnt más európai szövetségi köztársaságokhoz képest. Ám a peresztrojka éveiben ezután következő események megcáfolták ezt az érzést. A Mihail Gorbacsov által 1985 áprilisától elindított reformok rövid időn belül felkavarták a szovjet társadalmat, beleértve a moldovait is. 1989 előtt nyilvánosan szinte senki sem beszél függetlenségről, vagy a Romániával való újraegyesülésről.
A magyarázat a következő: ezekről a témákról mindenféle beszélgetés tilos volt, akik mégis megtették, a KGB figyelmébe kerültek és sokszor súlyos börtönévekre ítélték őket. Ezek egyike Gheorghe David mérnök volt, akit 1986-ban egy pszichiátriai kórházba utaltak be, mert írni merészelt Gorbacsovnak a besszarábiai románok diszkriminálásáról a káderpolitikában és kérte a visszatérést a latin ábécéhez.
A PCM Politikai Bürója kvázi parlamentté válik
Az 1989‑1991-es évek végkifejletét előrevetítő egyik fontos aspektus a besszarábiai románok arányának alakulása volt Moldova Kommunista Pártjában (PCM). Ők tömegesen elkezdték támogatni a Népi Frontot (FP) és a nemzeti felszabadítási mozgalom más szervezeteit. Márpedig a Szovjetunió létezésének utolsó éveiben a PCM Központi Bizottsága (CC) Politikai Bürója, mint ahogy a CC is, a köztársaság két kulcsfontosságú döntési szerve, sokkal inkább egy miniparlamentre hasonlítottak, mint egy monolitikus és a párt főtitkárát kiszolgáló struktúrára, amilyenek évtizedekig voltak.
1989 folyamán a nemzeti felszabadítási mozgalom álláspontját a Politikai Büróban Mircea Snegur képviselte, aki a CC mezőgazdasági ügyi titkára volt, míg az oroszajkú, birodalompárti lakosságért Vlagyiszlav Szemjonov, a PCM CC titkára. A Politikai Büró két csoportosulása közötti konfliktus 1989 augusztusának végén robbant ki, amikor Snegurnak az augusztus 27-i Nagy Nemzetgyűlésen való részvételét vitatták meg.
A román etnikumúak aránya a PCM-ben és a kormányban
Tehát mi volt a románok és a többi etnikum közötti arány a PCM-ben a peresztrojka idejében, a korábbi évtizedekkel összehasonlítva? 1985-ben a moldovaiak/románok aránya a párttagok között 45,8 százalékos volt, ami 1990-ben 48,2 százalékra nőtt. Összehasonlításul, az előző évtizedekben a moldovaiak aránya Moldova Kommunista Pártjában jóval kisebb volt, mint a köztársaság teljes lakosságán belüli arányuk.
Például, 1944-en kb. 10 százalékot tettek ki, 1965-ben már 35 százalékot és csak 1978-1979-ben haladták meg a 40 százalékos küszöböt. Ezen idő alatt az oroszok aránya a PCM-ben 1965-ben 30 százalékra, 1979-ben 25,9 százalékra csökken, majd 1985-ben 23,4, 1990-ben pedig 22 százalékra. Ugyanez a csökkenő dinamika figyelhető meg az MSZSZK-beli ukránok esetében is, a PCM soraiban az arányuk az 1965-ös 23,2 százalékról 21,1 százalékra nőve 1985-re és 20,6 százalékra 1990-re. Az MSZSZK-beli pártszervezetnek 1986-ban összesen 189.400 kommunistája volt, ezek közül 25,4 százalék tisztviselő volt az állami és pártszervekben, valamint a gazdaság területén, az oktatási rendszerben stb.
A káderpolitikában zajló ezen folyamatos őshonosítási távlat nyilvánvaló, ha azokat a számokat elemezzük, melyek azt mutatják, hogyan alakult a PCM CC nomenklatúrájának etnikai összetétele. 1987-ben a moldovaiak/románok részesedése a Moldova Kommunista Pártja vezetőségi struktúráiban, úgy Kisjenőben, mint ahogy vidéken is 54 százalékos volt, ami több mint 10 százalékos növekedés 1967-hez képest. Ugyanakkor a nemek szempontjából a nők aránya a párt vezetőségi tisztségeiben, a járási és városi bizottságok szintjén 23 százalékos volt 1986-ban.
Ami a kormányon belüli részesedést illeti a miniszterek, miniszterhelyettesek, bizottsági és főosztályi elnökök szintjén a moldovaiak/románok 48 százalékkal rendelkeztek 1984-ben, ami több mint 10 százalékkal több mint két évtizeddel korábban. Ennek ellenére az alapvető fontosságú tisztségekben – az MSZSZK Minisztertanácsának alárendelt Állambiztonsági Bizottság (KGB) elnöke, belügyminiszter és más magas rangú tisztségviselők, akik a káderpolitikával foglalkoztak – oroszok, vagy a helyi lakosság rovására Moszkva érdekeinek elkötelezett ukránok voltak.
Ennek megfelelően az első román nemzetiségű, az MSZSZK besszarábiai részéből származó moldovai, aki betöltötte a PCM CC első titkári tisztségét az Petru Lucinschi volt, akit csak 1989 novemberében neveztek ki. A helyi KGB első román, az MSZSZK besszarábiai részéből származó moldovai főnöke Tudor Botnaru volt, akit 1990 júliusában neveztek ki.
Más szempontból a moldovaiak/románok nyilvánvaló diszkriminációnak voltak kitéve, ami az MSZSZK ipari vállalatainak vezetői tisztségeit illeti. Ennek megfelelően 1984-ben az ipari vezetőknek ők csak a 8,6 százalékát adták – összehasonlításul 1964-ben 2,3 százalékát. Ugyanakkor a moldovaiak/románok nagy arányban voltak képviselve a kolhozi és szovhozi igazgatói tisztségekben, ahol az arányuk 1984-ben 70,3, illetve 68,8 százalékos volt. Ezek a számok megmagyarázzák – legalábbis részben – a moldovai társadalomban a peresztrojka idején megjelenő feszültségeket és melyek 1991. augusztus 27-én a Moldovai Köztársaság Függetlenségi Nyilatkozatában csúcsosodtak ki.
Simion Grossu és a PCM CC 1989 novemberi tézisei
A Moldovai SZSZK-ban 1985-től 1989-ig Simion Grossu PCM CC első titkár volt a vezető, akit Ivan Bodiul helyébe neveztek ki. Grossu a régi, a Brezsnyev és Bodiul nemzedékéhez tartozó elit képviselője volt, úgy vélve, hogy a radikális reformokra nincs szükség a társadalomban, sem politikai és gazdasági szinten, sem kulturális és etno-nemzeti szinten. 1988 sorsdöntő év, akkor a peresztrojka a Moldovai SZSZK is kezdte éreztetni a hatását.
A PCM CC 1989 januári VII. plenáris ülésén nagyon világosan kifejezték azt a gondolatot, mely szerint a politikai reform nem lesz sikeres egy gazdasági reform szorgalmazása nélkül, a piacgazdaság egyes elemeinek bevezetése értelmében. A PCM ezen új platformját részletesen bemutatták 1988 novemberében „Az átszervezést konkrét tettekkel érvényesítsük” című úgynevezett tézisekben, melyeket a Simion Grossu PCM CC első titkár; Victor Smirnov PCM CC másodtitkár; Ivan Calin, az MSZSZK Minisztertanácsának elnöke; Alexandru Mocanu, az MSZSZK Legfőbb Szovjetének elnöke, valamint a köztársaság sorsát akkor vezető más állami és párttisztviselők dolgoztak ki. A legtöbben a peresztrojkát inkább csak formálisan, mint lelkesen fogadták el. Például a tézisek a stagnálás korszakából való kommunista dogmákat tartalmaztak, mint amilyen a „szovjet nép egységének megerősítése”, a PCM CC ellenőrzésének megőrzése az értelmiség felett, a cirill ábécé megtartása a „moldovai nyelv” számára, az orosz nyelv megőrzése az etnikumok közötti kommunikáció nyelveként, a „népek barátsága” megszilárdításának szükségessége stb.
A PCM téziseit még a kommunisták is keményen bírálták különféle pártgyűléseken, de a sajtóban és egyes tüntetéseken is. A tézisekben még másodlagosan sem merültek fel azok a gondolatok, melyeket a moldovai társadalomban egyre hangsúlyosabban fogalmaztak meg, mint amilyen a román nyelv jogainak helyreállítása, az 1941 februárjában betiltott latin ábécéhez való visszatérés, a sztálinizmus, az 1946-1947-es szervezett éhínség, a tömeges deportálások, valamint a stagnálás korszakának számos „hibái”-nak és az emberi jogok megsértéseinek kritikus értékelése.
Megjelennek a nem formális szervezetek
Ilyen háttérrel kezdődik meg a lakosság PCM CC iránti bizalmának tömeges megkopása. Ez a folyamat folytatódott a következő időszakban, miközben a PCM vezetősége megtagadta a kommunikálást a „nem formális” szervezetekkel és elhanyagolta a közvélemény egyre hangosabb követelését, hogy nyilvánítsák a romn nyelvet (amit továbbra is „moldovai nyelv”-nek neveztek) államnyelvvé.
Az első úgynevezett nem formális (vagyis hivatalosan be nem jegyzett, de a hatóságok által megtűrt) szervezet az Alexei Mateevici Irodalmi-Zenei Kör volt, amit 1989. január 15-én, Mihai Eminescu, a románok (és a moldovaiak, ahogy akkoriban nevezték őket) legnagyobb költőjének születésnapján hoztak létre. Mely dátumot, nyilvánvalóan, nem véletlenül választottak ki. Az irodalmi kör fő mozgatója Anatol Şalaru orvos volt, más fiatalokkal és hallgatókkal együtt különféle kisjenői egyetemekről. A találkozókra kezdetben a kisjenői Puskin parkban, a jelenlegi Nagy István (Ştefan cel Mare) Nyilvános Kertben lévő Klasszikusok Sétányán került sor.
Később a Komszomolista tónál, ma Valea Morilor Üdülőparkban lévő Zöld Színház lett a kedvenc hely, mely jóval tágasabb és a hatóságok szempontjából kevésbé látható és zavaró volt. Ezeken az eseményeken már az elejétől fogva megjelentek magas rangú állami és párttisztségviselők, akik pillanatnyilag lelkeseknek tűntek, de akik utólag elítélték az irodalmi kört az akkori hivatalos szócsövekben, a „Moldova Socialistă”-ban és a „Szovjetszkaja Moldavija”-ban, arra hivatkozva, hogy tevékenységeinek nacionalista jellegük van, ahogy az Simeon Mustaţă közoktatási miniszterhelyettes esetében történt.
Az átszervezést támogató demokratikus mozgalom
A Moldova Szovjetunióval szembeni függetlenségében kicsúcsosodó nemzeti mozgalom alapját az Átszervezést Támogató Demokratikus Mozgalom (MDSR) volt, amit 1988. június 3-án alapítottak. A MDSR egyik első dokumentumát 1988. augusztus 24-én fogadták el. Abből az derül ki, hogy a mozgalom programja nem vetette fel explicit módon az ország függetlenségének kérdését, hanem a moszkvai szovjet vezetőség lépéseit támogatta, élén Mihail Gorbacsovval.
Ennek megfelelően a MDSR támogatta a „Minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót a választási rendszer demokratizálása alapján, támogatta „a munkakollektívák önirányításának jelentős javítását”, „az MSZSZK áttérését a teljes önirányításra”, az MSZSZK-állampolgárság bevezetését. Ezen kívül hangsúlyt helyeztek „az MSZSZK politikai szuverenitására”, de „a Szovjetunió részeként”.
A kulturális-nemzeti jellegű követelésekből kiemelkedik az, mely szerint „javítani kell a moldovai kultúra fejlesztésének körülményein, vissza kell adni a moldovai nyelv társadalmi funkcióit, valódi kulturális autonómiát kell adni az MSZSZK összes együttélő népeinek és etnikumainak”.
Később a Mateevici Irodalmi Kör, az Átszervezésért Mozgalom, valamint más szervezetek, mint a Történészek Egyesülete összeolvasztásával hozzák majd létre 1989. május 20-án a Moldovai Népi Frontot (FPM).
Igor Caşu
adevarul.ro (Kisjenő), 2012. július 26., 08:09
