Az Adevărul honlapján tegnap megjelent egy interjú-részlet. A beszélgetést a FP România készítette Teodor Meleşcanuval, aki a baloldali PDSR (Románia Szociális Demokrácia Pártja) színeiben külügyminiszter volt Nicolae Văcăroiu kormányában, majd kilépett a pártból, megalakította és elnökölte a Szövetség Romániáért-et (ApR) és végül a szervezetet beolvasztotta a jobboldali Nemzeti Liberális Pártba (PNL), melynek színeiben aztán védelmi miniszter lett Călin Popescu Tăriceanu kabinetjében. A román politikai színpadon jelenleg zajló folyamatok alapján mondhatnám, hogy most pedig a PNL-t olvasztja be a baloldali Szociáldemokrata Pártba (PSD), körré alakítva ezt a szép ívet, de ez egy megalapozatlan és rosszindulatú kijelentés lenne…

Visszatérve az interjúrészletre, a szöveg nem igényel túl sok kommentárt, elég felszínes és ömlengős ahhoz, hogy feltételezzük, a tapasztalt politikus újabb kormányzati szerepre készül egy jövőbeni PSD–PNL+PC kormányban. Ám néhány kérdés azért idekívánkozik. Tényleg úgy zajlott-e az alapszerződés véglegesítése, ahogy Meleşcanu mondja, vagy csak a román diplomácia szokásos nagyzolásáról van szó? Tehát Meleşcanu, mivel a magyar fél nem fogadta el az Európa Tanács kisebbségvédelemre vonatkozó ajánlásának lábjegyzetbe száműzését, elment az Egyesült Államokba, ott előadta ezt az amerikai külügyminiszternek, aki pedig ott helyben felhívta Kovács László magyar külügyminisztert és – persze, diplomatikusan – utasította a román javaslat elfogadására? Jó lenne ismerni Kovács véleményét is.

Tényleg létezik egy Bukarest–Budapest–Brüsszel tengely, ahogy azt Meleşcanu állítja, vagy ez egy újabb fantazmagória, mint Traian Băsescu Washington–London–Bukarest, vagy Emil Constantinescu Bukarest–Varsó tengelye volt, amelyekről a többi érintett inkább csak udvariasan hallgatott?

A többi locsogás…

Hogyan kötöttünk békét Magyarországgal

 

A FP România (Foreign Policy România – RS) legutóbbi számában Teodor Meleşcanu visszaemlékezik arra, külügyminiszterként miként írta alá a Románia és Magyarország közötti szerződést – ami sorsdöntő momentum volt a román–magyar kapcsolatoknak a marosvásárhelyi etnikumok közötti összecsapásoktól a közös kormányülésekig terjedő alakulásában. A volt román külügyminiszter egy hosszú interjúban felidézi ezen szerződés tárgyalásának szakaszait, harmadik felek közbelépését a megrekedések túlhaladásához és a dokumentum történelmi jelentőségét.

A 90-es években miért volt szükség egy szerződésre Magyarországgal?

A volt kommunista országoknak az euro-atlanti struktúrákba történő integrálása folyamatának volt egy íratlan, de nagyon szigorúan betartott szabálya. Egyrészről volt egy lépcsőzetes megközelítés: felvétel az Európa Tanácsba, a NATO-ba és aztán az EU-ba. Persze, ezzel kapcsolatosan nincs semmilyen dokumentum–rendelkezés. De a gyakorlatban így történt. Másrészt ezzel párhuzamosan keresztül kellett mennünk egy másik nagyon fontos szakaszon, azon, hogy rendezzük kapcsolatainkat minden szomszédos országgal, mely kimondott feltétele volt a NATO-felvételnek. Tehát két cselekvési irányunk volt: az első, a szakaszról szakaszra történő belépés, vagy társulás a három struktúrába és a második, a szomszédos országokkal meglévő kapcsolatok rendezése. Ezek közül gondok egyedül Magyarországgal voltak. Akkoriban, rögtön 1990 után Európában a fő gondok egyes szövetségi államok szétesésével és az ezen folyamat során megjelenő kisebbségekkel voltak kapcsolatosak – lásd a volt Jugoszláviát, a Szovjetuniót, persze, eltérő árnyalatokkal és intenzitásokkal. (…)

Mi akadályozta a tárgyalásokat Budapesttel?

A híres 1201-es Ajánlás, amiről ma már senki sem tud, akkoriban az egyik legfontosabb vitatéma volt. Persze, hogy itt, gyakorlatilag a szerződés egyetlen pontjánál elakadva úgy tűnt, a dolgoknak végük, bár több kompromisszumos változattal előálltunk, beleértve azt a felvetést, hogy erre egy lábjegyzetben utaljunk: legyen a szerződésben egy általános megfogalmazás és egy csillaggal jelöljük, hogy lásd még a 1201-es Ajánlás rendelkezéseit. Az Ajánlásnak nem volt kötelező jogi ereje, de a magyar fél be akarta iktatni a szerződésbe és ezzel gyakorlatilag jogi kötelezettséggé változtatva mindkét állam számára. Románia az ajánlást mindig is egy útmutatónak, egyfajta irányzéknak tartotta azon államok számára, melyek hozzá akarnak járulni Európában a nemzeti és kisebbségi identitások megőrzéséhez. Az a pillanat, ami feloldotta és valójában megoldotta ezt a kérdést az a Warren Christopher külügyminiszterrel az AEÁ-ban sorra került találkozó volt. A NATO-val kapcsolatos megbeszélések során újra előkerült a szerződés kérdése és azt mondtam neki, hogy a mi szemszögünkből nézve a szerződés kész, csakhogy van egyetlen gondunk – a kisebbségek kérdésére és a kisebbségek autonómiájára vonatkozó utalás. Írásban bemutattam neki a változatot és azt mondtam neki, hogy véleményem szerint, ez olyan változat, ami Magyarország szemszögéből is és Románia szemszögéből nézve is feloldhatja ezt a kérdést. Nem habozott. Telefonon felhívta Kovács László minisztert és azt mondta neki: „Itt vagyok a kollégájával és a barátjával, Meleşcanu úrral. Úgy tudom, elakadtak a szerződés aláírásával és van egy kompromisszumos megoldása. Nekem úgy tűnik, hogy a felvetett ötlet egy nagyon kiegyensúlyozott változat, ami megoldhatja a gondot”.

A megoldás az volt, hogy azt ne vegyük bele a szerződésbe, hanem egy lábjegyzetbe, egy mellékletbe, mely azokra az erőfeszítésekre vonatkozik, melyeket a két ország megtesz majd, hogy fejlesszék a kisebbségvédelem területén a kapcsolatainkat. Ezen telefonbeszélgetés után egy hónappal, 1995. augusztus 21–22-én, Budapesten véglegesítettük és parafáltuk a Magyarországgal kötött szerződés szövegét, 1996. szeptember 16-án, Temesváron, a Főispánság Palotájában pedig a két ország kormányfői aláírták a szerződést. Kovács László akkor, Temesváron egy fontos mondatot mondott: „Sem Magyarországnak, sem az RMDSZ-nek nem célja az etnikai kritériumok szerinti autonómia”, nagyon világosan kijelentve, hogy az autonómiáról szóló minden utalás kulturális, nyelvi kérdésekre, a közigazgatási decentralizásra vonatkozik. (…)

Románia határainak első elismerése az 1919-es szerződés óta

A Magyarország és Románia közti megbékélés összehasonlítható a Franciaország és Németország közöttivel?

Nemcsak összehasoníthatjuk, természetesen az arányokat betartva, de éppenséggel azon minták egyike volt, amit követtünk. Abban az időszakban számos konferenciát szerveztek e témában azon erőfeszítés keretében, hogy megértsük a francia–német megbékélési mechanizmust. Végső soron ez volt az első Románia és Magyarország közötti kétoldalú szerződés, mely elismerte Románia 1919-ben (így! – RS), a Versailles-i Szerződésben meghatározott határait. Ugyanakkor, tudatában lévén ezen dolog kényességének, megértettük bizonyos komoly lépések szükségességét a kisebbségek védelmére és identitásuk biztosítására és kulturális, szellemi, nyelvi szempontból történő fejlődésükre.

A szerződés elkerült egy ahhoz hasonló helyzetet, amilyen a volt Jugoszláviában alakult ki?

Igen. Nem azért, mert megoldást talált minden gondra, hanem mert a szerződés megkötése nem tette lehetővé egyes szélsőséges erők számára, úgy Magyarországról, mint ahogy Romániából is, hogy egy veszélyes irányvonal meghatározásához kihasználják az etnikumok közötti feszültségeket. A szerződés nagyon komoly jelzést adott arra, hogy túlléptük az ilyenfajta gondokat, melyeket párbeszéddel, nem konfrontációval lehet megoldani. 1990 után a kisebbségek témája lett Európa legkényesebb kérdése és az egyes számú bizonytalansági forrás. Ebből is fakad az, hogy az egész euroatlanti pályát az Európa Tanácsba való felvételtől, a nemzeti kérdéssel és a kisebbségvédelmi kérdéssel kapcsolatos európai standardok elfogadásától tették függővé, ezek önmagukban olyan elemek lévén, melyek lehetővé tették ezen feszültségek túlhaladását. A szerződés véglegesítési folyamatának volt egy másik hatása is: más regiszterbe helyezte az etnikumok közötti kapcsolatokat – a párbeszédébe, nem a konfrontációéba. Romániát ma példaként lehet bemutatni amiatt, ahogy a többség és kisebbség közötti kapcsolatok gondjait megoldotta.

A Bukarest–Budapest–Brüsszel tengely

A belpolitikai színpadon nehéz volt „eladni” a dokumentumot?

Nekik is nehéz volt, de főleg nekünk. Ezen szerződés megkötésének legnehezebb része nem a tárgyalások szakasza volt, azok az erőfeszítések sem, melyeket különféle fővárosokban fejtettünk ki, hogy közös megoldásokra jussunk, hanem az az erőfeszítés, hogy Romániában egy olyan politikai többséget hozzunk létre, ami lehetővé teszi a szerződés ratifikálását. Olyan példa volt, amit remélem, más alkalmakkor is követni fognak. Ezt a szerződést nem a kormányt támogató többség szavazataival ratifikálták, hanem az ellenzék szavazataival. Ha a CDR (Román Demokratikus Konvenció – RS) és más szervezetek a Parlamentben nem szavaztak volna a ratifikálás mellett, a szerződés nem ment volna át.

A szerződés aláírása hirtelen, azonnali közeledéshez vezetett?

Kezdetben sokkal inkább az euroatlanti integráció egyik kötelező feltétele volt, amit mindkét félnek ki kellett pipálnia, e tekintetben pedig az elsődlegességek sokkal inkább a két ország NATO-felvételének ezen kérdésének megoldására összpontosultak. Ám ez a szerződés és az általa elindított folyamat, számunkra is észrevétlenül, egy még nagyobb közeledéshez, a Románia és Magyarország közötti bizalom növekedéséhez és főleg annak megértéséhez vezetett, hogy közös jövőnk vagy együtt az EU-ban. Míg a kezdeti időszakban a magyarok megfogalmazása az volt, „Románia útja a NATO és az EU felé Budapesten halad keresztül”, a jelenlegi megfogalmazás az, hogy „Magyarország és Románia útja is közösen a Bukarest–Budapest–Brüsszel tengelyen halad az EU-ba”. Ez egy nagyon fontos változás, ami nem egyik napról a másikra következett be, hanem bizonyos bizalomnövekedések felhalmozódásának, aktív és proaktív együttműködési és éppenséggel bizonyos közös érdeklődésre számot tartó témák megtalálási lépések eredménye.

Octavian Manea

(Forrás: adevarul.ro, 2011. január 24.)